Filozófiai percek – 7. rész

Az élet eredete és az élő fajok keletkezése

Szent Tamás tanítása az élet eredetéről

Szent Tamás biztos ténynek tekinti az élőlények három, egymástól fajilag, sőt nemben különböző nagy osztályának létezését, a földi életnek háromfajta létmódját. Az is biztos tény Szent Tamás számára, hogy a világ nem hordja magában létének elegendő okát, ezért léte (existentia) Teremtőt kíván meg. Szent Tamás eszmerendszerében nincs helye a “mai természettudományos értelemben vett” evolúciós elméletnek, ezért erről nem is tárgyal kifejezetten, de a tamási elvek alapján értékelni tudjuk ezeket a modern elméleteket.

Bevezetés a filozófiába –
Tudós-Takács János

Szent Tamás állásfoglalása szerint az élet csak közvetlenül Istentől származhat. Ő teremtette az összes élőlények különböző nemeit és fajtáit úgy, ahogyan azok manapság vannak. Nehézséget okozott neki az a látszólagos tapasztalati lény, hogy bizonyos élőlények élettelenből keletkeznek, pl. férgek iszapból, vagy a muslincák a nap fényéből. Akkoriban ez volt a közgondolkodás ezen természettudományhoz tartozó dolgokkal kapcsolatban. Ezek azonban nem érintik a tomista filozófia és teológia lényegét. Megoldása ezen esetben az volt, hogy az égitestek erősugárzására vezette vissza az ilyen élet keletkezését olyan értelemben, hogy Isten a világ teremtésekor az anyagba bizonyos életmagvakat, életcsírákat oltott be, és ezekből fejlődik ki kedvező körülmények között az aktuális behatás alatt az élet.

A fejlődés-és leszármazás-elméletek

Az újabb korban a természettudományok hatására különböző fejlődés-és leszármazás-elméleteket állította fel. Az elméletek szerint a mai fajok egy vagy több őstípusból fejlődtek ki, lassú átalakulás útján. Érveik nagyjából a következők:

A mai élőlények szerkezet és alak tekintetében olyan sorba állíthatók, hogy a kevésbé tökéletesek szinte észrevétlenül átmennek a tökéletesebb élőlényekbe. Ezt látszik alátámasztani a paleontológia, amikor a kihalt élőlényekben a mai élők elődeit vélik felismerni. Az embriológiából pedig arra következtetnek, mintha a méhmagzat a teljes kifejlettséget olyan fokon át érné el, amelyek az ugyanazon nemhez tartozó, egymásból leszármazó típusok vonásait mutatják. Így állította fel Haeckel materialista biológus (1834-1919) biogenetikus törvényét, amely szerint “az ontogenezis megismétli a filogenezist”, vagyis az egyedfejlődés megismétli a fajfejlődést; az emberi magzat kilenc hónap alatt, mintegy felgyorsítva morfológiailag ugyanazokon a stádiumokon megy át, mint hosszú időszakokon keresztül az élővilágban a faj kialakulása.

Hasonló gondolatok alapján állította fel Charles Darwin (1809-1882) a fajok leszármazásának elméletét és ezt az ember keletkezésére is kiterjesztette. Szerinte az élőlények kifejlődése három tényező segítségével történik:

  1. A variáció, azaz a változékonyság: az őstípusokon a külső, változó körülmények hatása alatt új szervezet, új tulajdonságok jönnek létre.
  2. A létért való küzdelem: a kevésbé alkalmasak elsatnyulnak.
  3. Az átöröklés a megszerzett tulajdonságokat állandósítja.

Újabban a természettudósok egyre jobban eltérnek Darwin tanaitól. Megtartják a fejlődés gondolatát, de ezt nem külső körülményekhez való alkalmazkodással magyarázzák, hanem egy bizonyos belső, fejlődésre indító, célirányos törekvéssel rendelkező elv segítségével.

Egyesek szerint ez a lételv a szellemi lélek, amely minden élőlényben benne van. Ezt a tant vallotta Darwin előtt Lamarck és újabban sokan, akiket neo-lamarckiánusoknak neveznek. Újabban egyre több természettudós (mint pl. Hartwig, Hinke, Steinau, Deparat, Koken, Wasmann) több eredeti őstörzset különböztet meg, történjék az lassú alkalmazkodás, ugrásszerű mutáció vagy visszafejlődés által.

(Forrás: Tudós-Takács János – Bevezetés a filozófiába: 243-244-245. oldal)
Zöldinges.net – Lengyel Béla

Korábbi cikkek