Kereszténység és judaizmus – Joga van-e Izraelnek a Szentföldhöz?

Zöldinges Szerkesztőség

Teológiai megfontolások

Az alábbi tanulmány során a kereszténység és judaizmus kapcsolatának elemzésén belül azt vizsgáljuk meg, hogy vajon teológiai síkon jogot formálhat-e Izrael a Szentföldre, mint saját területére. A kérdés ma különös aktualitással bír, a napjainkban lépten nyomon kiújuló izraeli-palesztin konfliktus révén, mely konfliktus immár több, mint hetven éve neuralgikus pontja a Közel-Keletnek.

Elöljáróban mindenképp meg kell jegyezni, hogy a Szent Római Egyháznak, minden egyházak anyjának és tanítómesterének nincsen dogmatizált álláspontja az ún. zsidókérdéssel kapcsolatban. Ugyanakkor van egy nagyon határozott anti-judaista narratíva, mely végig kíséri az Egyháznak a zsidósággal kapcsolatos nagyon is ambivalens kapcsolatát és melynek alapjai a Szentírásban és a Szenthagyományban találhatók. Vizsgálódásunk során e forrásokat hívjuk segítségül, végül pedig kitérünk a jelen állapotokra is.

  • 1. A Szentírás tanúságtétele
  • 1.1. Az Ószövetség tanúságtétele

A zsidóság első számú érve – amit mintegy furkósbotot lenget – a mai Palesztina fölött: az Isteni kiválasztottság, hogy ők Isten választott népe. Való igaz, hogy az Ószövetségben Isten kiválasztotta a zsidó nép ősatyját Ábrahámot és megígérte neki, hogy naggyá teszi őt és utódait is: „Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Ter 12,2-3)[1]. Ábrahám utódai az izraeliták – akiket csak jóval később hívtak zsidóknak, Júda fiainak – akiket Isten azért választott ki a népek közül, hogy hirdessék nekik az Egy Igaz Isten kultuszát a nemzetek között és így áldásai legyenek a világnak. Sajnos azonban ennek pont az ellenkezője valósult meg, bizonyság erre kétezer éves történelmük, melyet az Ószövetség őrzött meg tanúságul a világnak ellenük.

Isten végtelen irgalmasságát és szeretetét bizonyítja, hogy kétezer év permanens hűtlensége után sem mondott le róluk, hanem prófétái által – melyeket Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus tetőz be – igyekezett őket mindig visszavezetni saját Magához. Ami a Szentföldet és az afölötti jogosultságot illeti, Isten valóban Izraelnek ígérte azt: „ez az a föld, amely felől megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, mondván: Utódaidnak adom.” (MTörv 34, 4).Isten azonban félreérthetetlenül kijelenti, hogy a Szentföld birtoklásának feltétele az engedelmesség. Az engedelmesség elsősorban a törvényeknek és Isten akaratának való engedelmességet jelenti: „Ha rendeleteim szerint jártok, parancsaimat megtartjátok és megteszitek (…) Közétek helyezem hajlékomat, s nem vet meg titeket lelkem. Közöttetek járok, a ti Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek.” (Lev 26, 3; 11-12). Isten parancsainak megszegése ellenben végső soron az ígéret földjének elveszítését vonja maga után: „Úgy elpusztítom földeteket, hogy álmélkodni fognak rajta ellenségeitek, amikor lakosaivá lesznek. Titeket pedig szétszórlak a nemzetek közé, kivonom a kardot a hátatok mögött, pusztasággá válik földetek, és romokká lesznek városaitok.” (Lev 26, 32-33). A leviták könyve prófétai módon előrevetíti a zsidók hűtlenségét és törvényszegését, azonban Isten irgalma és igazsága – vagyis ígéretei, amiknek nem mondhat ellent, mivel Isten maga az igazság, ezért nem hazudhat, nem tévedhet és nem téveszthet meg – végül a megtérő maradéknak megkegyelmez: „De noha ellenséges földön lesznek is, mégsem vetem el őket egészen, mégsem utálom meg őket annyira, hogy megsemmisüljenek és felbontsam velük való szövetségemet, mert én vagyok az ő Istenük és megemlékezem ősi szövetségemről, amelyet akkor kötöttem, amikor kihoztam őket Egyiptom földjéről a nemzetek színe előtt, hogy Istenük legyek, én, az Úr.” (Lev 26, 44). Isten tehát beteljesíti tervét Izraellel és nem bontja fel szövetségét. Ugyanakkor a zsidók, mivel nem teljesítették az Isten által rájuk rótt kötelességüket: vagyis, hogy a népek világossága és az Igaz Isten hirdetői legyenek, így joggal veszítették el a Szentföldet. Ez pedig elvezet minket az Új és örök szövetség tanúságtételéhez.

  • 1.2. Az Újszövetség tanúságtétele

Az Ószövetség ígéreteit a Megváltó Jézus Krisztus, Isten Fia teljesítette be. Ebből is látszik, hogy az Ószövetség egy ideig tartó szövetség, mivel számos ígérete az Új és örök szövetségben és annak beteljesítőjében: Jézus Krisztusban vált valósággá. Isten, az Ószövetség ideiglenes érvényére és a választott nép kiválasztottságának megszüntetésére számos helyen utal PL: „Aki nem népem, azt népemnek fogom hívni, és a nem kedveltet kedveltnek.” (Oz 2,25).

Az ideiglenesség egyrészt utal az áldozati kultuszra, amit ugyan Isten maga rendel el, azonban részben a zsidóság hűtlensége miatt megutál: „Gyűlölöm és elvetem ünnepeiteket, ünnepségeitek nem tetszenek nekem.” (Ám 5,21) másrészt az Új és örök szövetség távlatában ezek elveszítik jelentőségüket: „Íme, jönnek napok – mondja az Úr –, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor megfogtam kezüket, hogy kihozzam őket Egyiptom földjéről; azt a szövetségemet ők bontották fel, pedig én voltam az Uruk – mondja az Úr. – Hanem (…) törvényemet a bensejükbe adom és a szívükre írom. Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek.” (Jer 31,34). Az Új szövetség megalapítása mellett ez már az Egyház megalapításának előképe. Jézus, mikor megsiratja Jeruzsálemet, előre látja annak lerombolását, aminek oka, a zsidók megátalkodott vaksága, akik nem ismerték fel a Szabadítót és így végleg elveszítik jogukat a Szentföld felett: „Eltipornak gyermekeiddel együtt, akik falaid közt élnek, és nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.” (Lk 19,44). Krisztus jóslata Jeruzsálem Kr.u. 70-ben való lerombolásával és a zsidók szétszóródásával teljesedett be: a rómaiak földig rombolták a várost, a Jeruzsálemi templomból pedig csak a keleti fal maradt meg – ez a ma is ismert siratófal – így váltak a rómaiak Isten akaratának beteljesítőivé. Jézus ugyanakkor azt is előre látta, hogy a zsidóság többsége nem fogadja el Őt, mint valódi Messiást, hanem keresztre feszíti és halálra adja. Ez volt a hitszegésnek az a végső cselekedete, mellyel az Ószövetség véget ért és amit a Jeruzsálemi templom szentélyében lévő függöny kettéhasadása szimbolizál (Vö. Mt 27,51; Mk 15,38). A szövegben szereplő kifejezés: a tetejétől az aljáig, jelzi a szövetség teljes körű felbontást. Ezáltal minden korábbi kiváltság és jogcím megszűnik, így a kiválasztottság – abban az értelemben, hogy Isten immár nem a zsidó népen keresztül viszi végig az üdvösség művét, hanem az Egyházon keresztül – és a Szentföld birtoklásának joga is.

  • 2. A Szenthagyomány tanúságtétele

A Szentírás már önmagában véve is elegendő bizonyítékot tartalmaz arra vonatkozóan, hogy – mivel a régi szövetség felbomlott és így minden korábbi jogcím és kiváltság érvénytelenné vált – a zsidóság nem bitorolhatja a Szentföldet. Mégis érdemes megerősítésképpen idézni a hagyomány néhány jeles képviselőjét tanúságtételül, hogy a kereszténység az évszázadok folyamán ugyanígy vélekedett a kérdésről. Szent Jusztinosz már a Kr.u. 2. században a zsidó Trifónnal való párbeszéd során tökéletesen megfogalmazza a későbbiekben is általános keresztény álláspontot:

„Most tehát, ahogy már olvastad, Trifón, hogy eljött a legtökéletesebb törvény, a legsajátosabb szövetség mindenkivel, és ezt most már minden embernek meg kell tartania, akik Istentől el akarják nyerni az örökséget. A Hórebnél kihirdetett törvény már elévült és csak a tiétek, ez pedig egyszerűen mindenkié. Ha pedig törvényt hoznak a másik törvény ellenére, akkor az előbbi érvényét veszti; ugyanúgy a később kötött szövetség a korábbit hatálytalanítja. Minden időkre szól a mi törvényünk, és tökéletes a nekünk adott Krisztus és a hűséges szövetség, rajta kívül nincsen se törvény, se parancsolat, se rendelkezés.”[2]

A Barnabás levél szerzője szintén megerősíti ezt a gondolatot:

„A szövetség valóban a miénk, ők azonban mindörökre elveszttették a szövetséget.”[3]

Aranyszájú Szent János zsidók ellen mondott szentbeszédében a föld elvesztését Isten Fiának meggyilkolásával okolja meg, párhuzamba állítva korábbi gonoszságaikkal:

„Talán nem káromoltátok folyton az Istent? Talán nem áldoztatok Beelfegornak? Talán nem áldoztátok fel fiaitokat és leányaitokat a démonoknak? Talán nem mutattátok be az istentelenség és a bűn minden formáját? (…) Ha most a bűneitek miatt fordult el tőletek, sokkal inkább el kellett volna fordulnia akkoriban (…) Most akkor miért nem türtőzteti magát? (…) Mivel Krisztust megöltétek, mivel kezeteket az Úr ellen nyújtottátok ki, mivel a drága vért kiontottátok, azért nincs helyreállítás, azért nincs többé bocsánat, és nincs többé védelem!”[4]

Aranyszájú Szent János hozzáteszi még Dániel próféta alapján, hogy a zsidóknak ez a szétszórása soha nem áll helyre, mivel egyik próféta sem jövendölte meg azt.[5] Míg keleten Aranyszájú Szent János felfogása vált elterjedtté és meghatározóvá a zsidóság megítélésében, addig nyugaton Szent Ágoston álláspontját vallották később, közel ezer éven keresztül. Ágoston is az Istengyilkosságban jelöli meg a zsidóság elvetettségét, ugyanakkor arra a problémára is választ kínál, hogy ha Isten elvetette a zsidó népet, akkor hogyan létezhetnek még? A válaszhoz segítségül hívja Órigenész allegórikus értelmezését és ennek tükrében az Ószövetség történeteit már úgy értelmezi, mint a kereszténység és zsidóság szembenállását. Például Jákob és Ézsau történetében Ézsau jelképezi a zsidóságot, míg Jákob a kereszténységet. Az idősebb (Ézsau = Ószövetség = zsidóság) szolgálja a fiatalabbat (Jákob = Újszövetség = keresztények). A másik Káin és Ábel története, ahol Káin jelképezi a zsidóságot, aki féltékenységből megöli testvérét, Ábelt – aki itt távolabbról a kereszténység, közelebbről Jézus Krisztus megszemélyesítője – akinek áldozata kedves Isten előtt. A példa annyiban sántít, hogy a zsidóság nem fogja tudni sohasem elpusztítani a kereszténységet – habár számos cselekedetével erre törekszik – de, mint örök ellentét és jel fennmarad (Káin bélyeget hord gonoszsága, az Istengyilkosság miatt, így az idők végéig megvetett marad a népek körében és mint hontalan bolygó zsidó, hazátlanul vándorol a világban). Ágoston ugyanakkor egyfajta apologetikus célt is lát a zsidóság fennmaradásában:

„Azért vannak még most is zsidók, hogy könyveinket hordozzák a saját maguk megcáfolására. Amikor u. i. a pogányoknak meg akarjuk mutatni, hogy Krisztus megjövendöltetett, ezeket az írásokat hozzuk elő. És hogy a nehezen hívők valahogy ne mondják, hogy azokat mi keresztények szerkesztettük és az Evangéliummal, melyet hirdetünk, prófétákat is költöttünk: azzal győzzük meg őket, hogy mind amaz írások, melyben Krisztus megjövendöltetett, a zsidóknál vannak; a zsidók az ő birtokosaik. Könyvvivőink lettek: ahogy a szolgák szokták vinni uraik után, hogy azok hordozva ellankadjanak, ezek pedig olvasva megerősödjenek… Úgy tűnik fel a zsidó a Szentírás előtt, melyet hord, mint a vak a tükör előtt. Mások látják őt benne, önmagát nem látja.”[6]

III. Ince pápa beszél továbbá a zsidók örökös szolgaságáról, mely bűneik miatt nehezedik rájuk, ebből következik a III. Lateráni zsinat kijelentése is arról, hogy a zsidók a keresztények szolgái (válaszul a kor azon tendenciájára, hogy a zsidók gyakran alkalmaztak hátrányos helyzetű keresztény szolgákat, akikkel sokszor igazságtalanul bántak).[7] Aquinói Szent Tamás ismerve a zsidók vezető szerepét az uzsorát illetően így ír:

„a szokás szerint jogos lenne a zsidókat bűnük miatt örökkévaló szolgaságban tartani, ezért a fejedelmek közül sokan a zsidók javait az államhoz tartozónak tekintik; ezeket azonban bizonyos mértékkel kell használniuk, és nem szabad megfosztani a zsidókat az élethez szükséges dolgoktól.”[8]

  • 3. Napjaink állásfoglalásai

A fentebb említett állásfoglalások határozták meg a kereszténység viszonyát a zsidósághoz egészen napjainkig. Míg a 20. században, XV. Benedek pápa is azt mondta, hogy Izraelnek nincs joga a Szentföldhöz, addig a legutóbbi pápák már ennek ellenkezőjét állítják, szembe szegülve így az anti-judaizmus kvázi két évezrede fennálló és egységes teológiai álláspontjával. Felmerülhet a kérdés: nem kezdődött-e korábban az eltérés? Az első látszólagos elmozdulás XI. Piusz pápánál tapasztalható. A pápa a belga zarándokok előtt, az alábbi kijelentést tette:

„Nem lehet a keresztényeknek részt venniük az antiszemitizmusban. Elismerjük mindenkinek az önvédelem jogát, hogy megfelelő eszközöket alkalmazzon mindaz ellen, ami fenyegeti jogos érdekeit. De az antiszemitizmus megengedhetetlen. Mi spirituálisan szemiták vagyunk.”[9]

Mindazonáltal helyesen kell értelmezni ezt a megnyilatkozást: antiszemitizmus alatt a pápa a zsidóság elleni – oktalan?! – gyűlöletet tartotta megengedhetetlennek, ugyanakkor az önvédelem jogosságát nem vitatja el (még ha zsidók ellen is kell védekezni). A híressé vált Mit Brennender sorge c. enciklikájában is csak a német fajelmélet néhány elvakult képviselőjével szemben lép fel (helyesen!) akik a fajt Isten fölé helyezik és így bálványimádást követnek el. Egyúttal bátorítja a német katolikusokat, hitükhöz való állhatatos ragaszkodásra és a német katolikus Egyház szabadsága mellett tör lándzsát. Az enciklikában szó sem esik a zsidókról és a nemzetiszocializmust sem éri kiátkozás. Nem így a II. vatikáni zsinat utáni pápáknál. Már az 1965-ben született Nostra Aetate c. dokumentumban világosan látszik, hogy a Szentszék mennyire szembe megy a korábban felvázolt hagyományos teológiai álláspontjával:

„Az Egyház ugyan Isten új népe, a zsidókat mégsem lehet úgy tekinteni, mintha ez következne a Szentírásból, hogy Isten a zsidókat elvetette magától vagy átkozottak volnának (…) Ezen kívül az Egyház – mely elutasít minden üldözést, bárkit is érjen – megemlékezvén a zsidókkal közös örökségről, nem politikai megfontolásoktól, hanem evangéliumi vallásos szeretettől indítva fejezi ki sajnálatát a gyűlölet az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről érték a zsidókat.”[10]

Ennek szellemében el kell ítélnünk az egyházatyákat és egyháztanítókat, korszakok szentjeit is „antiszemita” megnyilvánulásaikért. 1993-ban létrejön egy szerződés a Vatikán és Izrael állam között, melyben rögzítik a két állam egymás iránti jogait és kötelezettségeit, PL: Izrael állam nem korlátozza a Vatikánt azáltal, hogy önálló intézményeket tart fönn, cserébe a Vatikán elismeri a vallásszabadságot. A jeruzsálemi keresztény zarándoklatok is szabadon megtarthatóak.[11] Ebben a dokumentumban már nyíltan tetten érhető a Vatikán hozzáállásának megváltozása:

„A Szentszék és Izrael Állam elkötelezett a megfelelő együttműködés mellett az antiszemitizmus, a rasszizmus és a vallási intolerancia minden formája elleni küzdelemben.”[12]

Nem sokkal ezután következett a „Megfontolások a soáról” c. szentszéki dokumentum, melyet II. János Pál pápa megbízásából a Zsidósággal való vallási kapcsolatok bizottsága készített. Ebben a dokumentumban, azon túl, hogy krokodilkönnyeket hullat az „évszázad tragédiája” fölött, melyben „a náci rendszer megkísérelte kiirtani a zsidó népet, s ezért zsidók millióit mészárolta le”[13] ami felveti azt a kérdést, hogy „milyen kapcsolat áll fenn a náci zsidóüldözés és a keresztényeknek a zsidókkal szembeni magatartása között századokon át.”[14] Hogy elterelje a figyelmet az Egyház korábbi hagyományairól, a dokumentum megkülönbözteti az antiszemitizmust az antijudaizmustól, aminek: „azt a régóta fennálló bizalmatlanságot és ellenségeskedést nevezzük, amelyben sajnos a keresztények is vétkesek.”[15] Egyházatyák és szentek a vádlottak padján. A szánalmas mea culpázás csak tovább rontja a helyzetet.

Bár a parttalan filoszemitizmus azóta is a Vatikán hivatalos álláspontja – szöges ellentétben a már korábban felvázolt hagyománnyal – mégis vonakodik elismerni Izrael állam kizárólagos jogát Jeruzsálem és Palesztina felett. Sőt, 2016-ban a Szentszék elismerte a Palesztin államot, a helyi keresztény kisebbségek védelme érdekében, ami ellen a zsidó sajtóorgánumok és szervezetek természetesen tiltakoztak.[16] Legújabban Ferenc pápa Jeruzsálem városának nemzetközi státusza mellett áll ki, ami az izraeli-arab konfliktus megoldásában is szerepet játszhatna.[17] Valójában e mögött az a napjainkban divatos téveszme áll, ami szerint, a kereszténység, a judaizmus és az iszlám ún. Ábrahámita vallások (Ábrahám, mint a három vallás közös atyja) és így egymásnak testvérei (másik divatos kifejezéssel: a könyv, vagyis a Biblia népei). Úgy tűnik, hogy az ökumenikus ideológia, még a zsidóság kegyeinek keresésénél is többet nyom a latba. Természetesen ez az állásfoglalás is diametrálisan szembe megy a hagyományos keresztény állásponttal.

  • Konklúzió

Láthattuk, hogy az Egyház zsidósággal kapcsolatos álláspontja az Isten által adott Ó és Újszövetségi kinyilatkoztatáson át, az egyházatyákon keresztül, egészen a 20. századig töretlen. A 20. század közepétől – bár, már korábban is vannak erre utaló jelek – azonban a helyzet radikálisan megváltozik. Miért? Mint minden komoly válságjelenségnél, a fő probléma itt is a kapukon belül keresendő. Egy hosszabb eszmetörténeti előzmény, mely megágyazott a jelenkori vatikáni fősodornak: ez a liberális katolicizmus és az azt betetőző modernizmus. Ezek az eszmék lassan megvalósítják azt, amire a szabadkőművesség immár kétszáz éve vágyakozik: beépülve átalakítani az Egyházat és az új világrend mellett egy új világegyházat alapítani, melyet a hamis ökumenizmus (minden vallás egyenrangú) jegyében vezet az új világkormány. A zsidók beszivárgása az Egyházba már a II. vatikáni zsinat előtt megindult és a zsinat lezárulása után gyorsult fel (elég legyen itt és most csak Annibale Bugnini esetét felemlíteni, illetve Leon de Poncinis idevágó műveit).[18] És mivel nem titkoltan a Szabadkőműves páholyokban a zsidóság számaránya igencsak felülreprezentált, így nem csoda, hogy a beépülés mellett igyekeznek megváltoztatni az Egyház kétezer éves tanítását, megjavítva/átírva a magukról kialakult addigi igencsak negatív képet. Ez a változások első és legfőbb oka. Ezzel szorosan összefügg a második: a vatikáni döntéshozók gyengesége és megalkuvása, a világnak való tetszelgés és nyitás jegyében. Ezzel kapcsolatban kegyetlenül őszintén fogalmaz Corneliu Zelea Codreanu:

„Egy ország olyan zsidókat kap, amilyeneket megérdemel. Ahogy a szúnyogok csak a mocsarakban tudnak boldogulni és megtelepedni, úgy az előbbiek is csak a mi bűneink mocsarában tudnak gyarapodni.”[19]

Arra a kérdésre, hogy Izrael jogot formálhat-e a Szentföldre és közelebbről Jeruzsálemre – teológiai szempontból is – határozott nemmel felelhetünk.

1. A zsidóság mindenekelőtt azért nem vindikálhat magának jogot a Szentföldre, mert bár Isten megígérte nekik, de ez az ígéret komoly feltételekhez volt kötve. A zsidóság ezen feltételeket tendenciózusan megszegte – a törvények és parancsolatok megszegésén túl odáig elmenően, hogy meggyilkolták a prófétákat, akiket Isten a törvényes rend helyreállítására küldött – ami Isten Fiának, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak elutasításában és megölésében csúcsosodott ki. Már csak ezért sem de facto, sem de jure alapon nincs joga Izraelnek a Szentföldhöz.

2. A modern Izrael állam – mely cionista bázison és a szekularizmus mentén jött létre – nem tekinthető a judaizmus kizárólagos örökösének, de még ha az is lenne, a fenti okok miatt – teológiai szempontok miatt – nem birtokolhatja a Szentföldet. Az ultraortodox judaizmus álláspontja is ez. Ysroel Dovid Weiss, az ultraortodox Neturei karta rabbija így nyilatkozik:

„A tóra és a törvényeink tiltják a zsidóságnak önálló állam létrehozását. Nekünk még egy zsebkendőnyi területet sem szabadna birtokolnunk.”[20]

Ironikus módon az ortodox judaizmus és a hagyományhű katolikus állásfoglalás teljesen megegyezik azt illetően is, hogy a kereszténység és a judaizmus két különböző vallás – nesze neked zsidó-keresztény (sic!) Európa -. Világosan ír erről Moshe M. Maggal rabbi:

„Annyira különbözőnek tartjuk a két vallást, hogy az egyik kizárja a másikat. (…) hangsúlyoztuk, hogy nincs olyan, hogy zsidó-keresztény vallás. Nincs hasonlóság a két fogalom között.”[21]

Eliezer Berkovits rabbi pedig aforisztikusan foglalja össze a lényeget:

„A judaizmus azért judaizmus, mert elutasítja a kereszténységet, és a kereszténység azért kereszténység, mert elutasítja a judaizmust.”[22]

Röviden így áll a helyzet a kereszténység és a zsidóság viszonyát illetően. Reményeink szerint okfejtésünk sikerrel világosította meg a kérdést és oszlatta el az esetleges homályt. A jelen helyzet tragikus és a mostani tendenciákat nézve, hosszú távon sem várható javulás. Mindezek ellenére mi nem gyűlöljük a zsidóságot és ártani sem akarunk nekik. Isten már az Ószövetségben is előírja az ellenségszeretetet:

„Ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki vizet inni, így parazsat gyűjtesz a fejére, és az Úr megfizeti neked.” (Péld 25, 21-22).

Ugyanakkor az isteni igazságosság előírja, hogy ebben a tekintetben is kerüljük az önbíráskodást:

„Ne tegyetek a magatok ügyében igazságot, kedveseim, hanem adjatok helyet az isteni haragnak, mert meg van írva: »Enyém a bosszúállás, én majd megfizetek«– mondja az Úr.” (Róm 12, 19).

És bár az önbíráskodást kerülnünk kell, mert az igazságtalanságokat szül, de az önvédelem jogunk és kötelességünk. Ebben is példát mutat nekünk a kétezer éves keresztény hagyomány és a szekularizált Isten és emberellenes zsidóság kihívásaira, Aranyszájú Szent Jánossal együtt így válaszolunk:

„Aki ugyanis nem tud betelni a Krisztus iránti szeretettel, az a zsidók elleni csatától sem fog megcsömörleni soha.”[23]

Isten adjon ehhez erőt és kitartást! Úgy legyen!

Zöldinges.net – Radó Antal

Share

Korábbi cikkek