„A bilincsbe vert igazság előbb-utóbb feltámad, s érvényesíti a maga jogait.”
Méhely Lajos (1862-1953) a magyar fajvédelem igehirdetője egész életében a tudományon keresztül hűségesen és odaadóan szolgálta a magyarságot.
Az 1919-es judeokommün bukása után csatlakozott a magyar fajvédők táborához, s mint tudós, tanulmányaiban mutatott rá arra – Bosnyák Zoltánt idézve -, hogy „1867 óta a liberális Magyarország nemcsak hogy nem erősítette, nem fokozta a magyarság faji erőit, hanem bűnös könnyelműséggel következetesen mindent elkövetett, hogy népünk számbeli és biológiai erejét, faji öntudatát minél jobban elsorvassza.”
Méhely professzor életében feltette azt a kérdést, amely mellett a mai kor hungaristái sem mehetnek el: „Hogy történhetett az, hogy míg magyarok százezrei vándoroltak ki, addig a Galíciából bevándorolt zsidóság nem csak a gazdasági élet irányítását szerezte meg, de döntő befolyást gyakorolt az ország szellemi életére is?” Ennek a problémának az orvoslására vallotta Méhely azt, hogy vissza kell szerezni a magyarság faji és vérségi öntudatát, mert csak ennek birtokában lesz elegendő erőnk mindazt visszaszerezni, amit elvesztettünk. Ennek szellemében önmagát nem kímélve, időt és fáradtságot nem sajnálva, éjt sokszor nappallá téve dolgozott a magyarság faji öntudatra ébresztésén. Cikkek és tanulmányok megszámlálhatatlan sokaságában hirdette a magyarság faji megújulásának szükségességét.
1945 után sok más magyar hazafihoz hasonlóan ő is a zsidó bosszúállás eszközeként használt Népbíróság elé került. Fegyházbüntetését töltve 1953-ban hunyt el 90 évesen. Méhely Lajos professzorra emlékezve, és szellemi munkássága előtt tisztelegve tesszük most közzé egy 1932-ben írt tanulmányát, melyben a liberalizmus egyik téves és káros eszményét, az egyenlőség elvét cáfolja meg tudományos érvekkel.
Méhely Lajos: Heil Hitler
Fajvédelmünk magasztos munkájának szempontjai sorában semmiképp sem jelentőség nélkül való az okulás mozzanata, amely annál nagyobb nyomatékkal érvényesül feladataink sokaságában, minél azonosabb az illető példa a mi eszméinkkel. Az okulás és megszívlelés legteljesebb mértékére tarthat igényt az a csodálatos, mind emberi, mind nemzeti szempontból páratlanul küzdelmes, de végül is győzelmes harc, amely Németország legújabb történelmében Hitler Adolf nevéhez fűződik.
Ennek a faji öntudat megtestesülését példázó német férfiúnak egész lénye abban az ihletes törekvésben összpontosul, hogy népének fajiságát eredeti tisztaságában megőrizze s ott, ahol már veszendőbe ment, célravezető eszközökkel visszaszerezze és népe további romlását megakadályozza. Itt találkoznak a törekvéseink, mert a német horogkeresztesek vezére csak másodsorban politikus, mert elsősorban fajvédő vezér, aki nem politikai csalafintaságokkal cselekszik, hanem a minden emberben lakozó természetes érzések és akarások ösztönösségére támaszkodik, s ezen ösztönök tudatossá tételével iparkodik eszméinek súlyt és követőket szerezni.
Hitler nem elvont elméletekkel, nem iskolás nézetekkel hat honfitársaira, hanem a minden emberi lélekbe beoltott ősi adottságokat mozgatja meg bennük, s ezeket megszólítva és tudatossá téve a legegyszerűbb és legtermészetesebb módon nyeri meg eszméinek népe millióit. Ebben rejlik az ő működésének varázslatos titka és fényes győzelmének magyarázata. Ő ugyanis nem mesterkélt, s az egyén szellemi színvonala szerint különbözőképpen értelmezhető elméleti fejtegetésekkel, hanem az ember természetes szükségleteihez és ezek kielégítéséhez fűződő ősi ösztönök elmélyítésével szervezte meg azt a hatalmas tábort, amely az előbbi ciklus 12 képviselőjével szemben az 1930-as birodalmi gyűlési választások nyomán 107 mandátumot juttatott pártjának. Az ő eszméi voltaképpen abból az egyszerű és kétségbevonhatatlan igazságból indulnak ki, hogy minden embernek egyaránt joga van az egyes embert fenntartó természeti javakhoz: a levegőhöz, vízhez, meleghez, fényhez, lakáshoz és táplálékhoz, mert ennek folyományaképpen valamennyi embernek egyaránt kötelessége fajának fenntartása. Ez az elv (a szocializmus elve) a horogkeresztes világnézetnek egyik magva, amelyhez hozzájárul egy bizonyos pontosítás, amely a horogkereszteseket örökre eltávolítja a szociáldemokrata párttól és annak tantételétől, tudniillik az a megszorítás, hogy a fenti javak és kötelességek mértéke egyénenként más és más, amennyiben az értékesebb egyénnek több joga van az élet javaihoz, s nagyobb kötelessége a faj fenntartásához. Ezen a ponton tehát áthidalhatatlan ellentét tátong a szociáldemokrata és a horogkeresztes világnézet között, mert amíg az előbbi az emberállat ősjogának elvét a maga egész nyersességében vallja és szolgálja, ámbár gyakorlatilag sehol sem tudja megvalósítani, addig az utóbbi a való életben is megnyilatkozó mértékkülönbség elismerésével egy magasabbrendű, ésszerűbb és nemesebb szempontot visz bele az őselv hatalmi kezelésébe. A horogkeresztes tábor szocialistának vallja magát, ami azonban távolról sem egyértelmű a szociáldemokraták „szocializmusával”, mert nélkülözi ennek a tanításnak legfőbb kritériumát: az egyenlőség elvét. A szociáldemokrata apostolok, Morgantól Marxig és Bebeltől Lasalle-ig, az ember teljes egyenlőségét hirdették, amely elv nyilvánvalóan az emberi jogegyenlőséget is minden vonatkozásban magában foglalta, holott ezzel a természet teljes mértékben ellenkezik. Mert a világon nincs két egyforma falevél, s nincs két egyforma ember. Két ember közül az egyik mindig értékesebb a másiknál. Talán fizikailag erősebb, vagy ügyesebb, talán szellemileg tökéletesebb, tehetségesebb, műveltebb, vagy erkölcsösebb, s mint ilyennek a faj szempontjából több joga van az élet javaihoz és örömeihez. (A zsidók pórázán vezetett szociáldemokraták ugyan váltig tagadják ez elv jogosultságát, ámde gondoljunk csak vezéreik, vagy pl. a csodarabbik gazdagságára.) Csak az egypetéjű ikrek alkotnak kivételt, mert ebben az esetben a két emberi lény voltaképpen csak egy egésznek indult szervezet két fele, amiért is a felek minden érzése gondolata és törekvése azonos. A hírneves zenész ikertestvérpár, Bach Frigyes és János volt arról nevezetes, hogy mindenben egyforma volt, annyira, hogy egyikük felesége sem tudta őket egymástól megkülönböztetni, azonban ez ritka kivétel, s már a két petéből fejlődött ikrek is csak hasonlók, de nem egyformák. Az emberi különbözőség oly általános szabály, hogy fölösleges rá szót vesztegetni, s ezt még az egyenlőség jelszavával megmételyezett szociáldemokrata munkásság sem tagadhatja, mert bármilyen gyárüzemben tudják, hogy az egyes munkások szorgalma, értelme és teljesítőképessége tekintetében mily nagy a különbség. S a többet és jobbat termelő, tehát értékesebb munkás bizonyosan nagyon elégedetlen volna, ha selejtesebb társával egyformán díjaznák. Jean Jacques Rousseau, az emberi egyenlőség jelszavának atyja, ez a fantaszta proletár, aki szakácsnőjével, egy szurtos nőszeméllyel együtt terítetlen asztalon ebédelt a konyhában, aki gyermekeit lelencházba dugta, s aki oly rövidlátó volt, hogy Genf városának kisded közigazgatási formáját az államokra akarta átvinni, maga is csak elvont értelemben használta ezt a júliusi forradalom vezérszólamává lett jelszót, azonban a félművelt és különleges faji célok által fűtött szociáldemokrata vezérek betű szerinti értelmében terjesztették ezt az emelkedettebb jogelvű társadalom megsemmisítésére célzó, tömeghisztériát okozó jeligét.
Hitler horogkeresztesei teljesen tudatára ébredtek annak, hogy az „egyenlőség” és a vele eszmei kapcsolatban álló „szabadság” jelszava demagóg és káros hatású, amiért is teljesen kiküszöbölték forradalmi szótárukból. A horogkeresztesek ugyanis kétségtelenül forradalmi párt, amely azonban a mai, egyfelől nyers anyagelvűségbe merült, másfelől petyhüdt belenyugvásba süppedt irányzat helyébe a forradalmasított lelkek nemeslelkűsége által áthatott, tudatos és eleven életfelfogást ültette. A hitleri szocializmusnak semmi köze a zsidó faji uralmat szolgáló, s annak béklyóiban vergődő szociáldemokráciához, amely minden elvében a természet törvényeivel szöges ellentétben álló beteg tanítás, minden helyes természetismeret torzképe, s a józan emberi ész megcsúfolása. Hitlerék szocializmusa mindennek merő ellentéte, s velejében nem egyéb, mint tudatosan gyakorolt nemes emberiesség, amely az emberben ugyan szintén meglátja a szociáldemokrácia „emberét”, de nem tekinti hatalmi pórázon vezetett bábnak, egyszerű számadatnak a tömegben, hanem érző és gondolkodó lénynek, aki bizonyos fokú egyéni szabadságával s egyéni energiáival a közjó előmozdítására hivatott, s aki éppen azért csak annyi értéket képvisel, amennyi érdemet szerzett a vele természetszerű összefüggésben álló emberi viszonyok szolgálatában. A horogkeresztesek táborát az elmondottakon kívül még egy nagyon éles különbség választja el a szociáldemokratáktól, mégpedig a hivatalos nevébe iktatott „nemzeti” jelző.
Amíg a szociáldemokrácia hazátlan, vagyis nemzetközi, amit úgy kell érteni, hogy – a zsidókhoz hasonlóan – az egész világ a hazája, addig a horogkeresztesek minden cselekvése a német haza szolgálatában áll, s a germán szellem felvirulását és a germán faj boldogságát célozza. Azt, hogy a szociáldemokraták álláspontja merőben félszeg tan, bizonyítani sem kell. Természetellenes, üres fecsegés, amelyet csak a Marxok, Bebelek, Bernsteinek és kapcsolt részeik találtak ki, azért, hogy a zsidó faj hatalma az egész földkerekségre kiterjedhessen. Gyakorlati szempontból ugyan célszerűnek látszik a hazátlanság elve, mert ily módon az egész emberiség egy akolba terelhető, s a demagógia eszközeivel feltüzelt és szigorú pártfegyelem által összetartott embertömeg súlyos pörölyként használható minden faji és nemzeti ellenállással szemben. Így biztosítja a szociáldemokrata párt a zsidóság világuralmát, azonban ez a napjainkban már féktelenségbe csapó uralom mégis csak felismert és távlattalan, mert ellenkezik a természet évezredes fejlődés folyamán kipróbált törvényeivel, amiért is már önmagában hordja bukása csíráját. A hazátlanság elve puszta torzszülött, amely csak a nagyon tudatlan, vagy a nagyon gonosz emberek agyában foganhatott meg; az emberi elme csúf képzete, amely minden valóságot nélkülöz, s amelynek az emberiség fejlődésében nem lehet maradandósága, mert ellenkezik a szerves természet egyik nagy elvével: a környezet törvényével. Önmagának és önmagáért élő lény vagy egyáltalán nincs, vagy hosszú távon nincs a világon. Minden lény hatással van a másikra, s valamennyi függ a többitől és a szervetlen környezettől. A függés, a kölcsönhatás azonban sokféle, mert némely tényező jótékonyan, némely ellenben károsan befolyásolja az embert, s az a hely a szóban forgó lény igazi hazája, ahol a fennforgó befolyások összessége kedvez neki. A hóvák Madagaszkár szigetén, a dajákok Borneóban, a kihalt aztékok Mexikóban, a lappok a skandináv félsziget északi részén találták fel hazájukat, s ha innen más vidékre helyezik át őket, oly biztosan elpusztulnak, mint akár a magyar Alföldön elültetett banánfa. A haza tehát nem a költői képzelet szüleménye, nem is puszta származási, vagy néprajzi fogalom, hanem élő valóság, az a hely, s az a táj, amelyhez az illető lény a legteljesebben hozzáidomult, a legmegfelelőbben alkalmazkodott. Ezt az évezredes fejlődés által megszilárdult viszonyt fel lehet ugyan bontani, s az ember ki is vándorolhat hazájából, de a réginél „jobb” haza már nem erről a világról való. Nagy tévedés tehát azt hinni, hogy a hazátlan zsidó mindenütt otthon van, hiszen régi hazáját elvesztve, tulajdonképpen sehol sincs otthon. Bárhová is vándorol be, mindenütt ellenséges tényezők befolyása alá kerül, amelyek közül nem a legjelentéktelenebb az a megmásíthatatlan ellenszenv, amely a bevándorló zsidót az őt önkéntelenül befogadó nép részéről éri, s minden lépését kíséri. Igaz, hogy a zsidó, különösen ott, ahol nagyobb tömegben él, könnyen túlteszi magát ezen a vele lépten-nyomon szembekerülő ellenérzésen, mert gondtalan anyagi létet biztosítva magának, látszólag nyugodt és boldog életet él. Azonban ez nagyrészt önámítás, mert a zsidók legtöbbje, különösen a falvakon nyomasztóan érzi, hogy mennyire nem szívesen látott vendég, mennyire idegen ék a gazdanép testében, s tulajdonképpen mennyire nincs otthon. Ez pedig az egész világon így van, és mindig így lesz, mindaddig, amíg nem teljesül Wagner Richardnak, a zsidók által élte fogytáig könyörtelenül üldözött zenekirálynak, az a mély természetismeretre való föltétele, hogy „velünk együtt igazi emberré válni a zsidóra nézve annyit jelent: megszűnni zsidónak lenni.” Valóban nincs más megoldás. És maga a környezettörvény is ilyen irányban munkálkodik, mert az ellenséges környezet befolyása alatt csak pusztulás vár a bevándorlóra. Hiába veszi magát körül fénnyel és pompával, hiába igyekszik odasimulni a gazdanép testi és lelki sajátosságaihoz, a mindennél hatalmasabb társadalmi szelekció nem kedvez Ahasvérusnak. Ennek igazságát nyomatékosan bizonyítja az a tény, hogy amíg a bécsi kongresszus idejében (1814-ben) 50 zsidó bárócsalád élt Bécsben, ma ezeknek egyetlen élő utóduk sincs, holott Magyarországon 6-700 éves magyar családokat ismerünk.
A horogkeresztesek nemzetiszocializmusára visszatérve meg kell állapítanunk, hogy a párt „nemzeti” jelzője nemcsak hazát és hazafias érzületet jelent, hanem azt is, ami ennek szerves része, vagyis jelenti a Kant értelmében vett élő nemzetet, tehát az egy alomból származó egyének összességét, tehát a germán fajt is. A párt nevének ez a jelentése félreismerhetetlenül kiviláglik a „Völkischer Beobachter” című pártközlöny minden sorából, de legfőképpen a párt programjából, amelynek az árja németség föllendítése a legfőbb hitvallása. Ennek nyílt beismerése pedig még mélyebbre ássa a Hitler vezérlete alatt álló nemzetiszocialisták és a szociáldemokraták között tátongó űrt, mert amíg ez utóbbi pártnak eszménye az „ember”, addig Hitler követőinél a „német emberrel” kezdődik és végződik az ember! Ennek az álláspontnak messzemenő kihatása pedig az, hogy a nemzetiszocialisták minden közösséget megtagadnak a zsidókkal, mert a hamisítatlan germán őserővel, a benne szunnyadó ősi energiák felhasználásával népük jellegét megőrizni, s minden idegen salaktól megtisztítani akarják. A Hitler-párt tehát határozottan német fajvédő párt, s mint ilyennek a dolgok logikája szerint okvetlenül antiszemitának kell lennie, mert Európában a zsidó fajta az egyedüli, amely a németséget faji és néprajzi arculatától megfosztani, fajilag megrontani képes, amit megakadályozni a német fajvédők legszentebb kötelessége. A zsidóság fajrontó befolyása ugyan világszerte ismeretes, de talán sehol sem oly káros, mint Németországban, ahol a zsidó értelmiség már a germán szellemiség szárnyait nyirbálja, a német faj képe pedig, a pokoli céltudatossággal űzött vérkeveredés révén, jellegzetes sémi vonásokkal kezd megtelni. Eredetit létrehozni természetesen Németországban sem tud a zsidó, azonban – miközben a német tudással és szorgalommal megalkotott szellemi termékeket továbbadja – annyira átitatja e termékeket faji egyéniségének vonásaival, hogy az irodalom berkeiben kevésbé járatos személy e közvetítő művelet által teljesen megzavarodik, s végül Bürnét is Goethenek, Heinét Schillernek, Meyerbeert Wagnernek és Mendelssohnt Mozartnak, vagy Beethovennek nézi. Azt, hogy a zsidók már mennyire hatalmukba kerítették a mai Németország egész kultúréletét, nemcsak a tudomány minden ágában, hanem még a zeneművészet terén is tapasztaljuk, tehát oly téren, amelytől a zsidó végtelenül távol áll, mert lényének minden porcikája erre alkalmatlanná teszi. Zsidó zene tudvalevőleg nincs a világon, de azért Meyerbeer (ti. Liebmann Beer Jakab) nem átallotta „új” olaszos operákat komponálni és a modern francia operát „megalapítani” – természetesen úgy, hogy a régi nemzeti motívumokat a hatásvadászat legegyszerűbb eszközeivel gyúrta össze.
Ugyanezt látjuk a német színpadon is, ahol a zsidó „jellemszínész” már nem Shakespeare, Schiller, vagy Lessing költészetének alakjait játssza, hanem azokat a hatásvadászatra beállított alakokat, amelyek a zsidólélek mázával bevonva üzleti és faji szolgálatot teljesítenek, s a másfajú szemlélőre úgy hatnak, mintha a keresztre feszítés képéből az Üdvözítő ki volna vágva, s valamilyen demagóg zsidóval volna helyettesítve. Minthogy ezek a jelenségek, megfelelő formában, a német közélet minden más területén, a hitéletben és jogszolgáltatásban, a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem minden ágában, a kis- és nagyvállalatokban, sőt még a honvédelem terén is feltalálhatók, csak természetes, hogy a német fajvédők minden erejükkel síkra szállnak Németország germán szellemű megújhodása érdekében. Azt, hogy ez nekik mennyire fog sikerülni, a jövő fogja megmutatni, annyi azonban már bizonyos, hogy ez a 107 Hitler-párti képviselő az egész német nép faji lelkiismeretét fel fogja rázni, s a fajvédő eszméknek utat fog törni a kunyhótól a palotáig. Arról, hogy a horogkeresztesek kormányt alakítsanak, egyelőre alig lehet szó, azonban ez nem is fontos. Ennél sokkal fontosabb, hogy immár dübörögve kél, s a nép széles rétegeinek lelkében visszhangzik a hatalmas szózat: „Németországban németül akarunk élni!” De ahhoz, hogy ez valóra válhasson, a németségnek meg kell tisztulnia az idők folyamán rátapadt idegen máztól, le kell fejtenie magáról azt a faji és nemzeti létét fojtogató kérget, amelyet a még Renan Ernő által is „merevnek és száraznak” talált szemita szellem rakott reá, főképpen pedig le kell ráznia a német munkásság millióit lenyűgöző rabláncokat, amelyekkel a szociáldemokrata párt zsidó vezetői az ő faji uralmukat biztosítják. Mindennek meg kell történnie, hogy a németség mint nép és faj ismét betölthesse természet adta hivatását, és elfoglalhassa a népek versenyében azt a kimagasló helyet, amelyhez fiainak számarányánál és kiváló képességeinél fogva joga van. Mi, magyar fajvédők, igaz örömmel köszöntjük a horogkeresztesek lelkes vezérét, s őszinte szívvel kívánjuk neki, hogy mielőbb meglássa az ígéret földjét, amely felé oly áldozatos hűséggel vezeti népét! Annyi bizonyos, hogy ha Hitlerék célt érnek, annak Európa minden népére óriási hatása lesz, mert ez a győzelem kézzelfogható példája lesz annak, hogy egy nép testi és lelki állagát egy időre ugyan gúzsba lehet kötni, de nincs olyan erőszak, amely a letiport nép természetes energiáit, s egészséges életszerveit megsemmisíthetné. A bilincsbe vert igazság előbb-utóbb feltámad, s érvényesíti a maga jogait. A Hitler-féle mozgalom egyúttal iskolapéldája a céltudatos szervezés csodatevő erejének, amelyből mi, magyarok is levonhatjuk a tanulságot. A lapok híradása szerint a Hitler-párt az utóbbi időben nem kevesebb, mint 40 000 gyűlést tartott, s kétségkívül ez a nagy erőfeszítés hozta meg a fényes győzelmet. Megszívlelendő tanulság nekünk, akik nagy lelkesedéssel karolunk fel egy-egy eszmét, s egy ideig teljes odaadással követjük a kibontott zászlót, sajnos azonban csakhamar kifáradunk, s még a cél elérése előtt fásult közönybe merülünk. Azonban a példa vonz, s én melegen kívánom, hogy a horogkeresztesek szívós küzdelme a mi erőnket is megacélozza, hogy hasonlatosképpen mi is törhetetlen buzgalommal szállhassunk síkra a magyarság megújhodása érdekében.
Nekünk számos, sőt, a kelleténél több hazafias egyesületünk és társaságunk van, s ezek mindegyikét erős hazafiasság és fajszeretet hatja át; a küzdelem eszközei is jórészt helyesek, azonban az eredmény mégis nagyon silány, mert az oldott kéveként széthulló nemzet munkáján nincs áldás. Amikor a legutóbbi kommunista zavargás alkalmával Milotay István a Magyarság hasábjain fölvetette a gondolatot, hogy a kommunista csőcselékkel szemben Budapest utcáin föl kell vonultatni a hazafias magyarság tömegeit, az én tisztelt barátom rezignáltan állapította meg a szükséges 50 000 magyar hiányát. Azóta számos hozzászólás érkezett a Magyarság szerkesztőségébe, amelyekről kiderült, hogy nagyon erős és nagyon népes hazafias alakulataink vannak, amelyek mindegyike ég a tettvágytól, de mindezek egymástól függetlenül, saját vezetőik elgondolása szerint akarják a hazát megmenteni. Ez pedig igen nagy baj, amelyen csak úgy lehetne segíteni, ha valamennyi hazafias alakulatunkat egy közös táborba terelnénk, az eddigi vezéreket besoroznánk közkatonának, s kiválasztanánk egyet, akinek múltja és jelene teljes biztosítékot nyújt arra nézve, hogy idegrendszere minden szálával átérzi azt a római intést, amellyel a konzulokra ruházták a diktátori hatalmat: „Addig bízunk a konzulokban, amíg nem hagyják elveszni a köztársaságot!” S mindez korántsem utópia, mert semmi komoly akadálya sem lehet annak, hogy valamennyi hazafias egyesületünk összes tagját nagygyűlésre hívjuk össze, azzal a céllal, hogy ez a gyűlés szabad elhatározásából megválassza azt az országos fővezért, aki át tudja érezni a reá ruházott nagy felelősséget. Amíg ez bekövetkezik, addig lelkesítsen bennünket a német fajvédők fényes győzelme, s buzdítson hasonló kitartásra a mi méltatlanul megtiport, jobb sorsra méltó fajunk érdekében. Hitler horogkeresztesei „Németországban németül akarnak élni”, amiből az következik, hogy nekik csak a nemzeti Magyarország lehet kedves; olyan ország, amelyben a vérbeli magyarság kezében van a vezetés, s amely elég erős ahhoz, hogy minden nemzetiségi mozgolódást, a nagynémet fészkelődést sem véve ki, féken tudja tartani. Erről maga Hitler tett tanúbizonyságot egy magyar újságíróval folytatott beszélgetése folyamán; – eggyel több ok arra, hogy őszinte érzéssel ismételjük:
Heil Hitler!
(1932)
Ajánlott irodalom:
Zöldinges.net – Nyitrai Máté
