Ifjúságnevelés és szexuális forradalom
- Bevezetés
Ahogy az ismeretes, az elmúlt napokban ismét a túlerőben lévő LMBTQ közösség, valamint a normalitás pártján álló nemzetiek és konzervatívok egymásnak feszülésétől visszhangzik a média. A téma újbóli aktualitását a Mi Hazánk “Meseország nem az aberráltaké” sajtótájékoztatója adta, ahol Dúró Dóra, a nemrégiben a Labrisz Leszbikus Egyesület gondozásában megjelent “Meseország mindenkié” című mesekönyv tartalmi jellege ellen felszólalva, tiltakozásul igyekezett megsemmisíteni az említett “mű” egy darabját. S bár a kötetben a több kortárs író által szerzett meseátiratok nem csak és kizárólag a szexuális kisebbségre fókuszálnak, a közfelháborodást, és így a Mi Hazák elnökhelyettesének az akcióját is leginkább a homoszexuális királyfi és a leszbikus királynő története tematizálta, így az e körül megnyílt diskurzus is erre a témára összpontosul. Így járunk el tehát mi is.
Az, hogy a teljes közélet egyöntetűen fogalmazta meg elutasító és lesajnáló véleményét Dúró Dóra akciója ellen nem volt kérdés. Régóta tudjuk és érezzük, hogy a politikai korrektség veszedelme – élén a homoszexuális lobbival – hazánk kulturális intézményeit is behálózta, és szorgalmasan gyűjti azon áldozatait, akik a közélet kulturális mintáit, az oktatás és a média által kitaposott útvonalat követve belesétálnak ártalmatlannak tűnő csapdájába. Így ez önmagában talán nem is érdemelte volna meg, hogy klaviatúrát ragadjak és egy közegünk számára triviális kérdést sokadjára is kielemezzek.
Ami írásra késztetett és arra ösztönzött, hogy szerkesztőségünk egyöntetű véleményét tolmácsoljam az LMBTQ propaganda-tevékenység ellenében, s ezáltal egyöntetűen kiálljak a normalitás védelmében, az egy egyszerű facebook megosztás volt, egy régi gimnáziumi osztálytársam jóvoltából. Érezzük, hogy a történet egyelőre elég lapos és a fordulat még csak a távolban sincs. De még ebben a megosztásban sincs semmi érdemleges, hiszen az említett hölgy csupán a korszellemhez híven, kiállt (természetesen a témához illő homoszexuális emojikkal tarkítva bejegyzését) a szóban forgó könyv értékrendbeli hovatartozása, a tolerancia és a szeretet „magasztos” eszményei mellett, és mindezeken túl értelemszerűen elutasította a XXI. századi felvilágosult és haladó kor ezen erkölcsi mércéjét kézzel-lábbal tipró „bigott, kirekesztő, irracionális” stb. (a sort napestig lehetne sorolni) „homofóbok” garmadáját.
A megosztás érdekességét és a belőlem kiváltott indulatok okát az illető foglalkozása adja. Történetünk főszereplője ugyanis nemrégiben szerezett a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Karán óvodapedagógusi szakirányban alapszakos (BA) diplomát, amellyel legjobb tudomásom szerint sikerült is elhelyezkednie. Mindebből pedig magától értetődően következik, hogy a következő generációkat részben felnevelő, a gyermekek kulturális és értékrendbeli fejlődésének szempontjából legfontosabb éveit formáló óvodák színterére, azon falakon belülre, ahol a nemzet szellemi és erkölcsi fundamentumainak alapjait rakják le és így a közgondolkodást medrének kezdeti fázisait vájják ki, a kulturális marxizmus zsoldosainak immáron nem csak, hogy lehetőségük van beszivárogtatni a halál kultúráját, de a hasonló kulturális termékek segítségével, és az egyetemekről a főhősünkhöz hasonló politikailag korrekt mentalitással kikerülő óvónők által egyrészről a kulturális muníciójuk, másrészről az ezt közvetítő emberanyag is megadatott hozzá.
- Ifjúságnevelés, mint metapolitikai stratégia
Ennek a problematikájára a következő idézet világíthat rá: “Ki mint neveli ifjúságát, úgy látja nemzete jövőjét”. Az emberek ugyanis a gyermekkorban megalapozott és a nevelésük alapjául szolgáló világnézeti koncepciók alapján döntik el utólag, felnőtt korukban, hogy mit fogadnak el jónak és igaznak, meghatározva ezzel a maguk körüli világot, így befolyásolva a társadalmi struktúrák egészét. A nevelésben lerakott, az ifjúkorban elültetett eszmei magvak tehát azok – az élet rendjének iránytűjeként – amelyek kicsírázva a későbbiekben felelősek lesznek a világban lezajló kulturális folyamatokért, és így végső soron meghatározzák a leendő politikai realitásokat, valamint a nemzet életének direktíváját. Mese révén a könyv mögötti cél is valószínűleg éppen ezért a társadalmi tudatot és a közgondolkodást meghatározó világnézeti gondolatoknak a lehető legkorábbi időpontban elkezdődő befolyásolása volt.
A forradalmárok a kulturális háború stratégiájaként ebből kifolyólag a meglévő kulturális közeg és az általánosan elfogatott értékrend megváltoztatása érdekében, a társadalmi és kulturális intézményrendszerek felett igyekeznek átvenni az irányítást, és átformálni őket politikailag úgy, hogy azok a forradalom ügynökeiként, a társadalmi tudat manipulálása és megváltoztatása révén kineveljék azt a generációt, amely megtagadva ősei múltját szembefordul saját kulturális örökségével, megmérgezve ezzel azt az erkölcsi és szellemi termő talajt, amelybe a nyugati kultúra magjait hintették. A metapolitika célkeresztjében állva ezért a fiatalság erkölcsi-szellemi nevelésének minősége a kulturális hegemónia birtoklásáért vívott kultúrharc legfontosabb színtere. Ahhoz ugyanis, hogy egy politikai eszme a társadalom velejéig ható, gyökeres változását előmozdítsa, létre kell hoznia és el kell terjesztenie azokat a kulturális nézeteket már a gyermekkor kezdetén, amelyek az adott világnézet erkölcsi és szellemi támaszaként a későbbiekben, az ezek alapján felnevelkedett generáció tolmácsolásában át tudják hatni és gyökeret tudnak ereszteni a közgondolkodás és a közértékrend területén. Hiszen a kulturális intézményrendszerek a társadalmi szocializáció által reprodukálják újra azt a közös társadalmi-erkölcsi nyelvet és a társadalom világnézeti hovatartozását, amely meghatározza a nemzet mindenkori szellemi-etikai struktúráját és a társadalmi létet is.
Mindezek fényében sajnos meg kell állapítanunk, hogy ’68 szellemiségének menetelése a kulturális intézmények között szeretett hazánkban is kezd célhoz érni. A kulturális háború frontvonalai egyre inkább tágulnák, a lövészárkokat szinte mindenhol megásták, s nincs olyan identitásképző eleme az emberi természetnek, amelyet aljas módón ki ne kezdtek volna. Ennek az egyik, ha nem a legfontosabb hadszíntere a család, a házasság, valamint a heteronormativitás. Ezen alapértékek, az Isten által kinyilatkoztatott, valamint a természetbe írt rend védelmében pedig elengedhetetlen, hogy szót emeljünk és ezzel együtt igyekezzünk megfékezni a homoszexualitás mögött megbúvó értékkomplexumból kicsírázó, a létrontás magas fokát képviselő LMBTQ lobbi súlyosan bomlasztó tevékenységét. Fontos ugyanis hangsúlyozni, hogy erkölcsileg bár önmagában, tárgyilag is súlyos bűnnek számít a homoszexuális aktus(!), kártékony tevékenysége, közvetlen társadalmi-politikai-kulturális síkon, a hagyományos nemi szerepek, és a természet által belénk írt nemiség bástyáinak ostromlásaként, nem két férfi vagy két nő nemi kapcsolatából származik, hanem a szexuális forradalom zászlajára tűzött programterv fő jelmondatából, az érosz felszabadításából, a nemi ösztönök szabadjára engedéséből, a szexuális szabadosság által a szexus komplementaritásának aláásásából – amelyhez természetesen közvetve használják fel magának a homoszexuális együttlétnek a természetellenességét.
- Az érosz felszabadítása és a szexuális forradalom
A kulturális baloldal által régóta vágyott forradalomi változás legfőbb kérdése mindig is az volt, hogy miképpen jöhet létre az az új embertípus, amely lerázva magáról a nyugati kultúrába kódolt, s így predesztinált “elnyomó” társadalmi berendezkedések béklyóját, képes megteremteni és elhozni a “boldogabb és igazságosabb” jövőt. A kérdés megválaszolásának alapgondolatát az a megállapítás adja, miszerint a kulturális fronton zajló, a társadalmi átalakulásért vívott világnézeti küzdelemben, az újbaloldal forradalmi akarata és a kulturális hegemónia kialakításának gondolata, akarva-akaratlanul is, de magában hordozza a meglévő hegemonikus rendszer, azaz a európai kultúra elleni fellépést. Herbert Marcuse, az újbaloldal egyik apostolának tétele szerint a nyugati értékektől való teljes megszabadulás és az ennek következtében végbemenő felszabadulás, csak a fennálló viszonyok rendszerszintű, totális tagadása által mehet végbe, mindennemű történelmi kontinuitás megszakításával. Ez az ún. „Nagy Megtagadás” folyamata, amely mint kritika magatartás az emberi szükségletek létfontosságú transzformációja, egy totálisan új szükségleteken alapuló új életrend által indukálja a társadalom számára a kultúra rabláncai alól való felszabadulási szükséglet igényét. A kulturális hegemóniáért vívott küzdelem sikeressége evégett attól függ, hogy sikerül e aláásni azokat a meghatározó értékeket, amelyek az európai civilizáció kulturális örökségének szellemi hagyatékaként meghatározzák egy átlagos állampolgár tudatát, illetve – és ezen van a hangsúly – újrafogalmazva őket megteremteni a meglévő hegemonikus rendszer intézményi és szellemi alternatíváit.
A forradalom potenciális megvalósítására a revolúció szószólói, a’68-as diáklázadásoknak, de méginkább a lázadások mögöttes szellemi bázisát adó, és így a forradalmat elméletileg is részben megalapozó és előkészítő think tankeknek (vö: frankfurti iskola) köszönhetően egy új frontvonal megnyitására tettek kísérletet, és így a változás új lehetőségét tárták fel. Stratégiájukban továbbra is meghatározó szerepet töltött be a fent bemutatott, a “Nagy Megtagadás” szellemiségben megfogant kritikai tudat kialakítása. Éppen ezért a regnáló kulturális hatalom erkölcsi és szellemi útmutatása társadalmi beágyazottságának felszámolásával igyekeztek véget vetni a társadalom érdekrendjében, gondolkodásmódjában gyökerező közös világnézet fundamentumának, az európai kultúra egyik legfontosabb létalapjának, a nemiség és a szexualitás nyugati tradíciójának. A szexualitás átértelmezésével kultúránk alapbázisának egy olyan létfontosságú sarokpontját kérdőjelezték meg, amely azáltal, hogy az emberi létezés egy korábban meg nem támadott identitásrétegébe, a szellemi dimenzió biológiailag megalapozott aspektusába hatol be, ledönteni hivatott az európai civilizációt naggyá tevő erkölcsi-szellemi tartóoszlopokat. Kissé eltorzítva és hamisan meghatározva a férfi-női princípiumok, és a két nem kapcsolatának testi-lelki összefonódásából származó kultúraalkotó és kultúraformáló civilizációs alapállást, de végső soron az újbaloldal konklúziója is – természetesen ellentétes irányultsággal – a tradicionális nemi szerepek és szexus heteronormatív jellegébe helyezi a nyugati civilizáció hatalmas épületének talapzatát.
Freud nyomán ugyanis kultúrfilozófiailag a Nyugat fejlődésének magját és a kultúraképesség összetevőinek legfőbb alapját a férfi-női szerepek és a normatív nemi egyesülés heteroszexualitásának kizárólagossága által féken tartott szexuális energiákba, a szexuális ösztönök megtagadásába és a szexualitásból fakadó örömelv és boldogságérzet, azaz az érosz tudatos elfojtásába helyzeték. Mindez szerintük egy akaratlagos hatalom, a mindenkori burzsoázia politikai játszmája a nyugati kultúra szellemi örökségének megóvására, illetve a kizsákmányoló hatalom fenntartása érdekében. Éppen ezért egy radikális társadalmi változást előidéző forradalomnak az emberi egzisztencia bázisából kiindulva biológiai síkon, a szexualitást újratematizálva kell végbemennie. Hiszen az érosz tudatos felszabadítása és az elfojtott vágyak visszatérése az egyén ösztönstruktúrájába, a tudattalan psziché szférájába, a homályába zárt szexuális ösztönökbe való behatolásával és felszámolásával (értsd: a nemiségből fakadó princípiumok és természetes nemi vonzódás, a heteronormativitás tudatos eltörlésével), feltételezi az európai keresztény erkölcsiség és kulturális hagyományok értékhalmazának megszüntetését. A szexuális normák megkérdőjelezésével és az érosz felszabadításával Európa fundamentumának alapjai inogtak meg, amelyet a biológiai-pszichológiai síkon mozgó szexuális forradalom, majd a belőle kinőtt, mondhatni egy mindent átfogó kulturális forradalom rombolhat le csak teljesen.
Zöldinges.net – Váradi Attila
