100 éves a numerus clausus

Ha megnézzük a Numerus Clausus historiográfiájának tagoltságát, három főbb vonal rajzolódik ki: vannak, akik elítélik, és azt állítják ez egy 0. zsidótörvény; vannak, akik igenlik, de védekeznek és azt mondják ez nem zsidó törvény; és vagyunk mi, akik szintén igenlik, és nem tagadjuk a zsidóság ellen irányuló mivoltát (leginkább ezért is szimpatizálunk vele).

Bár magában a törvény szövegében (1920. XXV. tc.) nem hangzik el a zsidó/izraelita kifejezés, tudja mindenki, hogy ez az ellenforradalmi rendszer honmentő munkájának azon része, amely a magyar középosztály és értelmiség talpra állítását szorgalmazza a zsidó túlsúllyal szemben. Hogy pontosabb képet kapjunk a törvény létrejöttéről, és annak okairól, 1-2 évet vissza kell mennünk az időben.

Előzmények

A század elején a liberális rendszer óriási teret engedett a zsidóságnak. Nem csak gazdaságilag erősödek meg Magyarországon, hanem kulturálisan is kezdték ledominálni az államalkotó nemzetet. A véleményformáló pályákon (sajtó, színház, filmművészet, irodalom stb.) sokhelyen már az 50%-ot is meghaladta a számarányuk. Ez már csak azért is óriási túlsúly, mivel a lakosságnak kevesebb mint 6%-át tették ki. A dualizmus korában fellelhető erkölcsi és szellemi züllés nagyrészben az ő kezük nyomán hatalmasodott el: az obszcén színielőadások, a pajzán élclapok (pl. Fridibusz), a kocsmák és szórakozóhelyek üzemeltetése, valamint a leánykereskedelem is az ő kezükön futott át. Egy erkölcsileg beteg, morálisan megtört társadalmat nem nehéz ezek után a hangzatos liberális és progresszív gondolatokkal még jobban elszakítani a keresztény ideáloktól: mindenki jól ismeri a zsidóság és a szabadkőművesség szerepét a háború utáni összeomlásban. 1918 és 1919 forradalmai mind az ő vezetésükkel (akár a politikai életben, akár a sajtójuk túlsúlyát felhasználva), és az általuk megrészegített tömeg asszisztálásával zajlott le.

Ám ezt a térnyerést az értelmiségi pályákon megelőzi az a térnyerés, amely az értelmiséggé válást garantálja: a felsőoktatás. A műegyetemi hallgatók 43%-a, az orvostanhallgatók 47%-a volt izraelita vallású (tehát ez a statisztika a hitehagyott, de fajilag zsidót nem is tartalmazza). Az oktatásban való eltolódás akkor hozta az első robbanást, mikor Prohászka Ottokár püspök egy cikkében (Pro juventute catholica – 1918) felhívta a figyelmet arra, hogy míg a háborúban a fronton vérzik a magyar ifjúság, addig a zsidóság megpróbálja a tanulmányok érve alatt ellógni a haza iránti kötelességteljesítést, és még jobban megszállja az oktatást. Természetesen a liberális össztűz nem maradt el. Így Prohászka újból tollat ragadott és megírta a Pro re christiana (1918) cikket is, amellyel még nagyobb sajtónyilvánosságot kapott a hazai zsidóság túlsúlya, és pofátlansága. A „cikkháború” utolsó írása Prohászka részéről azért is fontos a számunkra (Elég volt-e? – 1918) mivel ekkor robbant be a köztudatba a Hungarizmus kifejezés is. „Ez nem antiszemitizmus, hanem ez hungarizmus, ez nem hajsza, nem felekezeti széthúzás, […] hanem ez nemzeti önvédelem. Nevezzék így! […] Nekünk nem az antiszemitizmus a mesterségünk, hanem igenis a hungarizmus a kötelességünk; s ez alatt, mint már mondtam, azt értem, hogy fel kell ráznunk a keresztény népet s rá kell azt állítanunk a haladás, a munka s a verseny terére”. Az egyetemi életben jelentkező zsidó túlsúly még súlyosabbá vált a háború után, mikor a frontról hazatérő magyar ifjúság nem tudott bejutni az egyetemekre, melyeknek a száma is megcsappant, hiszen a megszállt területeken lévő intézmények (pl. Pozsony, Kolozsvár) már nem fogadhatták őket. Prohászka Ottokár írásai nyomán, aki már a háború alatt is szívén viselte a hazáért harcolók – különösen az ifjak – sorsát, komoly népdüh alakult ki a hazai zsidósággal szemben, ezzel tetézve azt az ellenszenvet, amelyet a zsidóság kivívott magának az októbrista forradalommal, majd, hogy az országra szabadította a bolsevizmust.

A törvény létrejötte és tovább élése

1920-ban a közjogi viszonyok rendezése után (pl. a király kérdés elnapolása és kormányzóválasztás) felállt a Simonyi-kormány, amely a békediktátum aláírása után le is mondott, így adva át helyét Teleki Pál első kormányának. Az érdemi munka ekkor kezdődött meg olyan jelentős intézkedésekkel, mint a földbirtokreform, valamint a rendtörvény. Ám ezeket megelőzően tárgyalták a “a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról” szóló törvényjavaslatot, ismertebb nevén numerus clausust (zárt szám). A törvény elfogadása nem meglepő, ha figyelembe vesszük a nemzetgyűlés összetételét: az 1920-as választásokon a kormánypártok 89%-os többséget értek el, ebből a két lenagyobb párt az Országos Kisgazda és Földmíves Párt, valamint a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (amelynek tagja volt Prohászka Ottokár is). Mindössze 12 ellenzéki képviselő, valamint 11 független foglalt helyet a nemzetgyűlésben a hatalmas többségben lévő kormánypárt mellett. (Külön örömteli dolog a nemzetgyűlés összetételében, hogy szociáldemokraták nélkül állt fel a törvényhozás, ugyanis ők bojkottálták a választást, így mindössze 2 munkás és 6 liberális képviselő vett részt a törvényhozásban.) A törvényjavaslatot Haller István vallás és közoktatásügyi miniszter terjesztette be, 1920 júniusának végén, és 3 hónapig rágta a nemzetgyűlés a javaslatot. Prohászka Ottokár püspöknek is elévülhetetlen érdemei vannak a törvény elfogadtatásában. Tisztelgésképpen a személye és munkája előtt, a teljes felszólalását közöljük, ami törvény tárgyalása során hangzott el.

A véglegesen elfogadott törvény két fontos kritériumot tartalmaz a leendő hallgatókkal szemben:

  • „a nemzethűség s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatóság” – magyarul a tanácsköztársaságban kompromittálódott egyének kizárattak az oktatásból
  • „másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctizedrészét.” – azaz a zsidóság 15,4%-nál nagyobb arányban nem vehetett részt a felsőoktatásban (Ugyanis, ha 6% a zsidóság aránya, akkor 94% a nem-zsidó lakosság. Ami azt jelenti hogyha legrosszabb esetben, vagyis, ha minden nem-zsidó népfaj a saját össznemzeti arányának kilenctizedén vesz részt az oktatásban, akkor 84,6% nem-zsidó hallgatónak kell részt vennie az oktatásban.) Bár így is két és félszerese a zsidóság össznemzeti arányhoz képest az egyetemeken törvény által lehetővé tett helyek száma, mégis komoly visszaesés ez, a sokszor 40-50%-os túlsúlyhoz képest. Nem véletlen tehát, ahogy Prohászka Ottokár fogalmazott: a numerus clausust (zárt szám) inkább numerus proportionátusnak (arányszám) kellene nevezni.

Természetesen a törvény elfogadását a liberális és baloldali körök részéről óriási felháborodás kísérte. A sortüzet természetesen most is a zsidó, illetve zsidó kézben lévő lapok vezették. Prohászka így reagált a jelenségre egy interjú alkalmával: „Hogy pedig egy országban a generális többség mit tart helyes elhelyezkedésnek, minő fajvédelmi intézkedéseket tart szükségesnek, azt nem a zsidóságnak van hivatva meghatározni. A numerus clausus törvény különben sem volt indulat, csinált lendület vagy más efféle, hanem súlyos és mélységes meggondolás, amelyre rideg statisztikák késztettek bennünket.”

Sok intézmény pedig egyszerűen fittyet hányt a törvényre és egyes szakokon vagy karokon továbbra is 15% fölött vettek részt zsidó tanulók az oktatásban. A nagy átlagot tekintve az elkövetkező években 10-12% között mozgott a számuk az oktatásban, amely még így is duplája a nemzetiségi arányuknak. Ennek ellenére is folyamatos támadásoknak volt kitéve a törvény. Az 1922-ben összeülő nemzetgyűlés már kiegészült a szociáldemokratákkal, akik a második legnagyobb pártként vettek részt a törvényhozásban. Hatásuk nem is maradt el: 1922 és 1924 között nyolc (!) alkalommal kísérelték meg a törvény módosítását/eltörlését. Prohászka erről így nyilvánul meg egy interjúban: „Azt a mállasztó folyamatot – mondja –, amely a numerus clausus ellen megindult, nem lehet semmibe venni. Ezek a támadások kétségtelenül előbb-utóbb meggyúrnák a közgondolkozást, és felőrölnék az első nemzetgyűlés jól megfontolt állásfoglalását.

Hamarosan igaza is lett. Az ellenforradalmi lendület egyre inkább alább hagyott, a liberális és szocialista körök fellélegezhettek és egyre inkább teret nyertek „Azóta, hogy a numerus clausus-törvényt meghoztuk, a magyarság javára egyáltalán nem javult a helyzet. Sőt, a nemzetvédelmet illetőleg állapotaink határozottan romlottak, mert a nemzeti önérzet csökkent, s lelohadt a visszafoglalásnak az a rohamos, iramos tempója, amely a kommün utáni időkben megindult.” – írja szintén a szentéletű püspök.

Végül a nemzetközi zsidó szervezetek nyomására, amelyek a Népszövetségen keresztül gyakoroltak nyomást a Bethlen-kormányra (bármi hasonlóság a mai állapotokkal csak a véletlen műve lehet, mert zsidó összeesküvés az persze nincs…) amely végül 1928-ban visszavonta a nemzetiségi arányokat kitételként említő részt.

Zárógondolatként újfent Prohászka Ottokár püspököt, a törvény szellemiségének egyik legnagyobb képviselőjét és védelmezőjét idézném: akik a numerus clausus – melyet inkább numerus proportionátusnak [arányszámnak] kellene nevezni – ellen hadakoznak, azok nem értik az európai politikai fejlődés szellemét.

A számadatokhoz felhasznált tanulmány:

  • Orvos Levente: Prohászka Ottokár és a zsidókérdés. In.: Prohászka Ottokár – Püspök az emberért. Szerk.: Mózessy Gergely. Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár és Szent István Társulat. Székesfehérvár-Budapest, 2006. 135-220. p.

Felhasznált idézetek:

  • Elég volt-e? In.: Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkái. Szerk.: Schütz Antal. 22. kötet. Szent István Társulat. Budapest. 1927-29.
  • Kell-e numerus clausus? In.: Szózat, 1922. február 19. 6. p.
  • Prohászka Ottokár püspök az időszerű kérdésekről. In: Szózat, 1922. augusztus 31. 1–2. p.
  • A numerusz klauzusz a zsidó ár zsilipje. In: A Nép, 1923. január 30. 1. p. 

Zöldinges.net Pethő László

Korábbi cikkek