Jó néhány írás született már Szálasi Ferenc puritán jelleméről, szerény öltözetéről, arról a nemes egyszerűségről, ahogyan élt, és a földöntúli bátorságról, ahogyan a halálba ment. Mégis hiányérzetem volt. Egy valamiről nem esett szó igazán soha: hogy mi ennek a jelentősége, mire lehet ebből következtetni. Annyira így van ez, hogy az ostoba emberek sokszor éppen emiatt gúnyolták. „Kopottas” öltönyén élcelődhettek, amit „folyton viselt”. Tehették ezt a szűkre szabott intellektus jól ismert arroganciájával, amint az emberi, erkölcsi nagyság felé fordul értetlenül. Ahogyan ezek a szellemi törpék minden nagyságot megpróbálnak magukhoz rántani a sárba, mert ez a törvényszerű meg nem értés, frusztrációt okoz személyiségükben, ami fokozatosan dühbe, majd gyűlöletbe csap át. Miként a Gonosz gyűlöli a jót, a Sötétség megpróbálja beárnyékolni a Fényt, negatívumként beállítva, gúnyolva az erényt. Azután így áll be a sorba a szervilis tömegember, aki a morális hullák perverz örömével, mindig oly szívesen rugdos bele a halottnak hitt oroszlánba.
De lássuk már mit mond Sokrates:
„Úgy gondolod méltó egy filozófushoz, hogy az úgynevezett érzéki örömöket keresse, mint az ínyenc a falatot, az italt, a nemi ösztön kedvteléseit? Vagy a test egyéb szükségleteinek kielégítését? Gondolod-e, hogy az ilyen ember sokra becsüli ezeket? Gondolod-e, hogy az ilyen ember többre becsüli, vagy nagyobb mértékben veti meg, mint amennyire a feltétlen szükség kényszeríti, hogy szép ruhája, cipõje, és egyéb testi ékessége legyen? Általában nem úgy tűnik-e neked, hogy az ilyen ember egész figyelmét nem testére irányítja, hanem amennyire csak tõle telik, elfordul testétõl, és lelkével foglalkozik? Tehát elsősorban arról lehet a filozófust megismerni, hogy eloldja lelkét a test kötelékétől, inkább, mint bárki más.”
Nos, ilyen volt Szálasi Ferenc, aki a Hungarizmus megalkotásával olyasmit teremtett, ami azelõtt politikai eszmerend viszonylatában nem létezett. Aki az erkölcsi, a szellemi, és anyagi hármas tényezõknek olyan összhangját alakította ki világnézetében, aminek megalkotásához valóban filozófiai alapok és magaslatok szükségeltettek. Az ő öltözetének puritánsága nem egyszerű színpadias fogás volt, hanem ténylegesen ezredrangú kérdésként kezelte, hogy mivel cicomázhatja fel magát. Saját szemében messze eltörpültek önös, materiális igényei a nemzet sorskérdései mellett. (Milyen éles is a kontraszt, mai közönséges, köztörvényes „politikusainkat” elnézve!)
Mit mond az utolsó szó jogán: Én mindig az igazságot szolgáltam, ezt az igazságot mindig halálosan szeretett nemzetem szolgálatába akartam állítani és meg voltam mindenkor győződve arról, hogy ennek az igazságnak a megvalósításán keresztül tudom a legjobban, a legszebben, a legigazabban szolgálni nemzetem dicsőségét, nagyságát és boldogságát.
[…]Ezzel kapcsolatosan még csak azt szeretném megállapítani, hogy a vád nem is annyira bizonyított, mint inkább személyemet becsmérelte. Így feladatom is könnyebb, mert hiszen saját személyemmel nem foglalkozom. Itt nemzetünk nagy sorsáról van szó, és ebből a szempontból teljesen érzéketlen vagyok, hogy mit hánynak, mit dobnak énrám.
Aki nem érte be az irányított közfelfogás Szálasi Ferencrõl festett hazug, torz képének „megismerésével”, vette a fáradtságot – és lehetősége nyílott rá – hogy a propaganda színfalai mögé betekintsen, az jól tudja, hogy Szálasi gondolatvilága mindenkor egyedülálló, és lenyűgöző, továbbá olyan szellemi és erkölcsi nagyságról árulkodik, mely egészen rendkívüli. A hazug kommunistáknak és judeoliberális utódaiknak egyetlen „ellenszere” erre, Szálasi összes szellemi termékének agyonhallgatása, bojkottálása, elferdítése, vagy betiltása. Így volt ez, már a ’45-’46-os népbírósági tárgyalásán, mikor is rádión szándékoztak közvetíteni a Nemzetvezető kirakatperét, de erkölcsi fölénye bíráival szemben olyan nyomasztó volt, hogy a közvetítést azonnal leállíttatták.
“Égbekiáltó igazságtalanságok vannak. Éppen ilyen nagyok az igazságok is, melyekkel szemben megnyilvánulnak.”
Lássuk csak, mit jegyzett be ez a „háborús bűnös”, ez az „elvetemült tömeggyilkos” börtönnaplójába 1945 karácsonyán, a halál árnyékában.
“XII. 24.: Karácsony előnapja. Sokan, nagyon sokan panaszkodnak ezen a napon. Én nem. Még soha annyira élesen nem volt tudatomban, mint ma, hogy az igaz élet, a nagy igazság és a tiszta világosság van mindabban, amiért mi szenvedtünk. Ma újra világosodik. Újra a világosodás és a teljes világosság felé halad a természet, de az emberi világ is. Hála az Egek Urának és az Örök világosságnak, hogy az új életnek ezt a kezdetét megérhettem. (…)A karácsonyfa alatt megbocsátottam minden ellenségemnek. És a karácsonyfa alatt azt kívánom, hogy halálosan szeretett Nemzetem megkezdje útját az Új Életbe, a karácsony örök igazságában és az örök világosság segítségével.”
Én nem gondolom, hogy különösebb magyarázatra szorulna, miféle lelkiséggel rendelkezik az az ember, aki ilyen gondolatokat vet papírra.
Ahogy a Nemzetvezető a halába ment, olyan jelenség volt, mely elõtt a Markó utcai fogház udvarán összeverődött ordibáló, lipótvárosi tömeg, és a francia sajtó kiküldött tudósítója Fernand Gigon egyaránt értetlenül állt. Így örökítette meg a pillanatot, maga a szélsőbaloldali publicista:
“…végre itt van Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztesek vezére. Az üvöltő tömeg halált követel a bűnösre, s a bűnök súlya jobban nehezedik vállaimra, mint maga az ég. Egész testemben reszketek, de Szálasi még csak nem is remeg. Alig két méterről nézem lezárt vonású arcát. Semmi reszketés. Semmi izomrándulás. Semmi sápadtság. Ezek a szájak nem tudom hány esetben mondták ki a halálos ítéletet és nem tudom, hány zsidót küldtek az égetőkemencébe (ez természetesen nem igaz – a szerz.). Szeretném tudni, hogy mik az utolsó gondolatai ennek az embernek néhány másodperccel a halála előtt. Egy röpke pillanatra találkozom szempillantásával – utolsó szempillantásával. Úgy érzem, hogy semmire sem gondol, és semmit sem érez. Gránit. Maga az emberré lett gránit. Gránit marad akkor is, amikor elhalad három kivégzett minisztere holtteste előtt. Egyenletes, biztos léptekkel megy a halál felé. Azután csak egyetlen gesztus, egyetlen mozdulat: odahajol a feszülethez, amit a fiatal pap nyújt fel ajkaihoz, hogy megcsókolja. És meghal anélkül, hogy egyetlen izma is megrezzenne vagy a szemében ott ülne a félelem, vagy hogy nyelvével megérintené ajkait. A hóhér feltépi mellén a zöld inget, és egy érem reszket a mellén néhány pillanatig. Tizenöt óra harminc perc…”
De, hogyan is érthetnék az anyag szolgái Szálasi Ferenc lelkivilágát. Honnan is tudhatnák, miféle megtisztuláson ment át Ő, mire a bitó felé utolsó lépéseit megtette. Választ nem is kaphatunk erre, se a korabeli, se az újabb kori kisstílű, földhözragadt „krónikásoktól”, akik nem többek, mint a hatalom bértollnokai. De megint annál többet mesélnek nekünk erről az ókori bölcsek, és filozófusok.
Sokratest halála az igazság szentjévé avatta. Úgy halt meg, ahogy csak a „beavatottak” tudnak meghalni, akiknél a halál csak egyik mozzanata az életnek. Úgy ment a halálba, ahogy a lét bármely eseménye felé. Platón párbeszédszerűen írta meg munkáit. Phaidon mondja „A lélek halhatatlanságáról” szóló beszélgetésben Sokrates haláláról: „Ami engem illet, valóban egész különösen hatott rám. Nem töltött el részvét, mint valakit, aki meghitt barátja halálánál van jelen. Oly boldognak tűnt előttem magatartásában és beszédében, oly állhatatosan, nemesen végezte életét, hogy bíztam abban, az alvilágba sem isteni küldetés nélkül száll le, ott is jobb sorsa lesz, mint bárki másnak.
Így beszél ugyanerről Herakleitos: „Ugyanaz az örökkévalóság jelenik meg a mulandó életben, mint a halálban. Ha az ember felfogta ezt az örökkévalóságot, ugyanolyan érzéssel tekint a halálra, mint az életre. Csak akkor van számára az életnek különösen nagy értéke, ha nem tudja magában ezt az örökkévalóságot felébreszteni.”
És ezt mondja Nyssay Szent Gergely egyházatya: „Csak kicsiny, korlátok közé zárt valami az emberi természet, így mondják, de határtalan az istenség és mégis mennyire magához öleli a parányi végtelent. És ki állíthatná, hogy Isten végtelenségét a test korlátja, mint valami edényt fogná körül. Mert szellemünk még életünkben sincs a test határai közé zárva. A test tömegét környezete határolja, a lélek azonban gondolkodás révén, szabadon szárnyal az egész teremtésben. A lélek nem a személyiség, a lélek a végtelenséghez tartozik.”
És ehhez igazodnak magának a Nemzetvezetőnek örökbe vésett gondolatai: “A mai nappal lezáródott főtárgyalásom. Ítélet: kötél általi halál. A mai naptól kezdődően az Úristen előtt állok. De összehasonlíthatatlanul nyugodtabban, mint dr. Jankó tanácselnök, aki az ítéletet meghozta. […] Számomra teljesen elegendő Isten kegyelme, amit határozottan érzek is. Tudom, hogy velem van és nem fog elhagyni utolsó óráimban sem, utolsó lépéseimnél sem, melyeket földi életemben fogok tenni, és amelyek az első, kezdő lépések az öröklétbe, és vallom és tudom és hiszem: a halhatatlanságba.”
Amikor mi „gyászoljuk” Szálasi Ferencet, nem az örökkévaló elpusztítására tett ostoba kísérlet fölött „bánkódunk”, hanem a magyar nemzet prófétája előtt tisztelgünk, kegyelettel. A Gonosznak, a Fényre mért súlyos csapása előtt állunk megrendülten, és a nemzetet ért veszteség tölti el szívünket túlcsorduló bánattal. A mai súlyos időkben, talán hajlamosak lehetünk az elkeseredésre is. De idézzük megint Herakleitost: „Az ember nem lesz jobb, ha az történik vele, amit akar: a betegség teszi az egészséget édessé és jóvá, az éhség a jóllakottságot, a munka a pihenést.”
Ha most már ezt a bölcsességet nemzetünkre vonatkoztatva próbáljuk értelmezni, akkor talán értelmet nyernek ezek a mai vészterhes napok is. Akkor hihetünk benne, hogy nemzetünknek egy olyan megtisztulási folyamaton kell átmennie, melynek a legalsó hullámvölgyét éljük, és talán a szerencsésebbek közülünk, még megérhetik, hogy beteljesednek Szálasi Ferenc szavai: „Halálosan szeretett Nemzetem rövidesen fel fog menteni. Meggyőződésem, hogy haló poraim elégtételt fognak kapni.”
Mintha nem is ember beszélne – hiszen ez az ember éppen távozóban van – hanem maga az örök igazság, aki egy mulandó személyiségbe költözött. Ahol valami időbeli a semmibe foszlik, ott van meg mintegy a légkör, amelyben az örökkévalóság megszólalhat.
Forrás: Végvári Levente Attila (Forrás: Szittyakürt, 2008. október)
Zöldinges.net – Szerkesztőség
