Az az elgondolás, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, érdekes, de én nem hiszek benne.
Arthur Balfour
Egyenlőség és hierarchia. Két gondolat, két totálisan szembenálló létszemléleti irányultság. Felismerve utóbbinak, mint szellemi fundamentumnak a szilárd beágyazottságát a nyugati társadalmak életébe nem véletlen, hogy a forradalmak origójába éppen az ezt eltörölni kívánó egyenlőség gondolata került. Nem véletlen, hogy a királyok és az Isten elleni lázadások kivétel nélkül mindig az egyenlőség magvából csíráztak ki, s hogy az egalitárius dogma elsőként a trón és az oltár ellen lépett fel. Két olyan intézmény ellen, amely a hierarchikus strukturáltságot, mint az Isten által a létezésbe szőtt természettörvényt elismerve szükségszerűen önmagában hordozza.
A természetbe oltott léttörvényekkel szembe menve, az Isten által teremtett hierarchikus rendet megtagadva, hol guillotine-al, hol a véleményterror szövevényesebb útján, de az egyenlőség zsoldosainak elméletük érvényesüléséhez mindig erőszakot alkalmazva kellett szembeszállniuk a természet rendjével. Ez magától értetődő, hiszen ideájuk csupán egy mesterséges kreálmány, amely művi mivoltából fakadóan organikusan képtelen átvenni a hatalmat a normalitás felett, és így mint a hanyatlás lassan maró mérge tűnhet csak fel. Mindezt persze úgy teszi, hogy közben hazug módon az egyetlen igaz világrendező elvként feltüntetve magát a haladás és fejlődés nyelvén prédikál. “Minden ember egyenlőnek született, egyenlő jogokkal, egyenlő értékkel.” – hangzik az igencsak hangzatos és szépen csengő igehirdetés.
Ezzel a „magasztos” gondolattal úgy megbabonázták az európai kultúrkör társadalmait, hogy kérdés és szinte kivétel nélkül minden embernek az a kép él a fejében az egyenlőséggel kapcsolatosan, hogy az ezen cél megvalósításra való törekvés nem jelent mást, mint a fejlődés és a haldadás egyetlen létező mértékét. Sőt egyedül az egyenlőség elve az, amely az igazságosság szolgálatában jogot formálhat a társadalom ideológiai vezetésére. És fordítva: az igazságosságot, a haladást csak és kizárólag a gazdasági, a nemi, a szexuális, a faji és stb. egyenlőség megvalósulásával lehet csak kivívni. Ezért gondolják úgy sokan, hogy a fennálló egyenlőtlenségek – legyen az gazdasági (vagyoni és jövedelmi) vagy kulturális – azok még véletlenül sem a természet és a lét diverzitásának egészséges lenyomataként vannak jelen társadalmunkban, mint kultúraformáló erő, hanem csak és kizárólag a társadalmi igazságtalanságok jelei lehetnek. Azok tehát, akik már teljesen magukévá tették az egalitarizmus gondolatát, az egyenlőtlenséget, így nem csak a politikai, gazdasági és kulturális hatásai miatt gondolják károsnak a társadalom számára, hanem azért is, mert szoros összefüggésbe hozzák magával az igazságtalansággal is.
A kérdés, hogy a gyakorlatban mindez hogy nyilvánul meg? Gazdasági síkon egy magánvagyont megszüntető vagyonegyenlőségben, melyet a kommunizmus megvalósult utópiája hivatott fémjelezni. A gazdasági aspektus mellett, a kultúra szintjén pedig leginkább a törvény előtti abszolút jogegyenlőség szándékában mutatkozik meg, melyért a kulturális baloldal küzd a ’60-as évek óta. Magyarul, ha valahol felüti a fejét az igazságtalanság, azaz az egyenlőtlenség, akkor a jogkiterjesztés igényének követelése és esetleges megvalósítása az, amely orvosolna minden olyan problémát, amelyet a fennálló igazságtalan viszonyok újra és újra kitermelnek magukból. Mindebből kiindulva természetesen magától értetődik, hogy az egyenlőtlenség és a hierarchia akarása az nem más, mint az igazságtalanság egyik legnagyobb megnyilvánulása, hiszen az egyenlőtlenségek azok nem a természet törvényei, nem egy feltételezett őseredeti állapottól fogva léteznek, hanem évszázadok során alakították ki az elnyomó rezsimek és a mindenkori elit. És ha ne adj’ Isten meg mernénk fogalmazni olyan eretnekségeket, hogy az egyenlőség egy hazug ideológia hazug mítosza, akkor ez azt a képzettársítást vonná magával, hogy az igazságosság ellen fellépve, az elnyomás eszközeivel fenn akarjuk tartani az egyenlőtlenség által keletkezett gazdasági kizsákmányolást, valamint meg akarjuk fosztani az egyént az őt megillető jogaitól.
A helyzet persze korántsem ilyen egyszerű és meg sem közelíti a valóságot. Ugyanis az egyenlőséggel kapcsolatos társadalmi problémákat megvizsgálva könnyen megállapíthatjuk, hogy itt nem valamiféle “felvilágosult”, nemes eszményről van szó, hanem legjobb esetben is egy jóindulatú, de annál súlyosabb tévedésen (sok esetben hazugságon) alapuló, társadalmunk szempontjából elképesztően káros elképzelésről. Ez az új morális értékalapként funkcionáló idea fokozatosan, lépésről-lépésre taszította és vezette bele az európai embert az erkölcsi és szellemi hanyatlás szakadékába. Az egyenlőtlenség megsemmisítésével és a hierarchikus gondolat aláásásával, a már említett trón és oltár ledöntésével, a republikanizáció és a szekularizáció hatására az embert folyamatosan megfosztották létezésének természetes alapjától, s elzárták számára azt az utat, ami Teremtőjéhez, és ezáltal a világ létstruktúráinak a megismeréséhez vezetne. Ami elengedhetetlen feltétele a működési normalitáson nyugvó társadalompolitikai rendszer kialakításához. Az alapok aláásásának – azoknak a tértől és időtől független örök értékeknek a tudatos kiiktatása végett, amelyekből gyökeret eresztve az európai ember lelkületében kisarjadhatott a nyugat kultúra és civilizáció – szükségszerű következménye az építmény összeroskadása is. Azok a kártékony forradalmi ideológiák, amelyek az egyenlőséget állították középpontjukba, tehát nem vezethetnek máshová, csak és kizárólag a természetből fakadó társadalmi rend és az ezt biztosító normalitás eltiprásához, civilizációnk létalapjainak a felszámolásához.
Folytatjuk!
Zöldinges.net – Váradi Attila
