Az áruló jussa az erkölcsi halál!

Közeledik október 15-e, a „Zöldingesek Napja”. Ahogy az lenni szokott, az ún. „nemzeti oldal” igencsak megosztott a kérdésben, s maga se tudja eldönteni, hogy hányadán áll a kérdésnek és ismét fel-fel sejlik az „örök vita”: Horthy vagy Szálasi? Kiugrás vagy a halvány reménnyel kecsegtető élet-halál harc? Nyílván szerkesztőségünk számára a kérdés evidens. Számunkra október 15-e az a nap, amikor a becsület és a hűség megmentette szeretett hazánkat az árulás gyalázatos bélyegétől. A nap, amikor a hungarizmus megmutatta erkölcsi fölényét és megakadályozta a nemzet becsületének bemocskolását.

A téma ennél persze árnyaltabb. Mivel mindkét oldal más-más megközelítésben ugyan, de végtére is a nemzet érdekére hivatkozva mondja, amit mond, akarva-akaratlanul felmerül a kérdés, miszerint ha mindkét oldal ugyanarra hivatkozik, akkor pontosan mit is foglal magában a nemzet érdekének fogalma? Első lépésként fontos leszögezni, hogy mind a nemzet, mind pedig az ehhez szorosan köthető haza fogalom egy-egy metafizikailag körüljárható értékhalmaz. A materialisztikus világnézetek egyik legnagyobb “érdeme”, hogy sikeresen megfosztották ezeket a fogalmakat minden erkölcsi tartalmuktól, s minden ehhez fűződő erénytől. A materializmus – és minden azon nyugvó ideológia – nem veszi ugyanis figyelembe, hogy a haza és nemzet, mint olyan, az emberi természet egyik sarkpontja. Olyan eredettényező, amely a természetünkből fakadóan létezik, s létünk hármas irányultságának (Isten, egyén, közösség) egyik értékrendbeli iránytűje. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor be kell ismernünk azt is, hogy mint pusztán a matériával eggyé vált fogalom, nem hordoz magában semmiféle erkölcsi kötelességet, hiszen az erkölcs mindig egy tér és idő független objektív szellemi jóra irányul.

Azzal a megállapítással tehát, hogy a haza, mint idea nem egy változó entitás, hanem az erkölcsi szintre emelkedett objektív értékvilág, feltételezzük, hogy a haza erkölcsi fogalmaként egy nagyobb etikai rendszer részét képzi. Ez magától értetődő, hiszen a haza erkölcsi kötelességének védelméből nem tudunk minden más erkölcsi ideát levezetni bölcseletileg. Kell tehát egy olyan alap, amely erre alkalmas. Ez a már említett emberi természetre alapozott természettörvény. Ebből kiindulva az értelmünkkel könnyen meg tudjuk ragadni azokat az erkölcsi axiómákat, a helyes cselekvés alapvető normáit, amelyeket a létünk tartalmaz, amely a létezők eredetében és céljában van. Ez a rendszer, mint az Isten akarata által szívünkbe írt törvény mutatja meg számunkra az erkölcs helyes irányultságát, amelynek végső normája az örök isteni törvény (vö.: kinyilatkoztatás). Ebbe az erkölcsi rendszerbe illeszkedik bele a haza által diktálta erkölcsi kötelességek is. Fontos, hogy ez a rendszer egy koherens egészet alkot, amelyek organikusan összetartoznak, hiszen a létezés természetéből erednek és magában a létben (Istenben) jutnak egységre. Amit a kérdés kapcsán tehát vizsgálnunk kell, hogy melyik lépés sérti leginkább a természettörvény, azaz az emberi létezésbe írt erkölcsi szabályok egészét, melyik az a döntés, amely szembemegy Isten akaratával, ami ugye a fenti gondolatmenet által bemutatva tartalmazza a nemzet akaratát, mint értékek foglalatát.

Tehát ahhoz, hogy helyes értékítéletet tudjunk vonni meg kell vizsgálnunk a kérdést az erkölcs, a természettörvény mérlegén, hiszen az árulás kérdése a fent nem véletlenül kihangsúlyozott becsület és hűség erényeinek princípiumán fordul meg. Az mindenki számára egyértelmű lehet, hogy az egyet nem értés implicite alapvetően két egymással szembenálló etikai nézetrendszert, két eltérő világnézetet feltételez. Ahhoz, hogy a két gondolatiságot összehasonlítva eldöntsük, melyik jár a helyes úton, különbséget kell tennünk a ’jó’ három fajtája között. Az első az ún. “hasznos jó”, amely az egyéni vagy kollektív önérdek létmozzanatát tartja fontosnak. A második a “gyönyörködtető jó”, amely az élvezetet okozó létmozzanatot emeli ki. Végül a harmadik az “erkölcsi jó”, amely az embert nem egy bizonyos szempontból vizsgálja [hasznosság (vö.: utilitarista iskola), élvezet (vö.: hedonista iskola)], hanem a végső céljához való elérése szempontjából. E három közül az első, azaz a hasznossági szempont, illetve a harmadik, az emberi természetből objektíve kikövetkeztethető, az örök törvényből táplálkozó erkölcsiség az, amely e kérdésben, mint ellentétek egymással szemben állnak.

A legfőbb különbség, hogy az utilitarista (haszonelvű) angolszász etikai irányzat minden probléma nélkül elfogadja a “cél szentesíti az eszközt” elvét, míg az utóbbi ezt határozottan elutasítja és vallja, hogy egy önmagában véve rossz cselekedetet, annak esetlegesen pozitív következményei sem tesznek jóvá. Tehát egy cselekedet, amely belső természete szerint egy rossz döntés, mivel szembemegy a természettörvénnyel, a jó szándék sem teszi helyessé, az következtetésképp lényegét tekintve erkölcsileg rossz marad. E nézet szerint tehát a cél nem szentesítheti az eszközt, soha semmilyen körülmények között. Egy cselekedet során ugyanis nem azt kell nézni, hogy feltételezhetőleg az milyen formában lesz majd hasznos, és milyen formában válik majd az érdekemre.

Mondhatni, hogy a szubjektív érdekelvű és az objektív értékelvű politizálás mutatkozik meg egyik, illetve a másik oldalon. Mondanom sem kell, hogy ezek alapján melyik az az irányzat, amelyet a jobboldal esszenciálisan magáénak tudhat. Napjainkban pedig pontosan ennek a figyelembe nem vételéből fakad a tartalomnélküli, populista „jobboldali” irányzatok körében a jobboldaliság egyik legnagyobb problémája: a szubjektivizmus és az ebből fakadó utilitarista erkölcsi nézetek (opportunizmus, pragmatizmus) elfogadása. Ahol a jobboldal számára a korszellem materialista szemléletmódját magára öltve már nincs objektív mérce, és nem a cselekvés természet adta céljából fakadó jó vagy rossz objektív mivolta számít, hanem a cselekvő szubjektív véleménye, az hogy mi lesz az adott cselekedet következménye és annak a haszna. Ezzel a mentalitással pedig mi magunk ássuk egyre mélyebbre és mélyebbre az európai kultúra erkölcsi hanyatlásnak szakadékát. Azt a szakadékot, amit paradox módon szándékunkban állna betemetni.

Ez az etikai probléma köszön vissza a „kiugrási vitában” is. A Horthy-párti kiugrást (––»az átállást ––»az árulást) támogatók, ugyanis nem egy magasabb rendű ideáért, nem az erkölcsi jóért, hanem kizárólag pragmatikusan, a kollektív haszon, a szubjektív érdeket szem előtt tartva határozzák és ítélik meg a döntésük „helyességet” és „jóságát”. A jót azonban nem azért tesszük, mert bármiféle hasznot remélünk tőle (még az üdvösség is ebbe a kategóriába tartozik), hanem azért, mert hisszük, hogy az természetileg jó. Fontos szempont továbbá, hogy a II. világégés elsősorban egy világnézeti háború volt a bolsevizmus és a nemzetiszocializmus koreszméi között. Nos, szerintem nem igényel hosszabb magyarázatot, hogy e kettő közül, mint szellemi és erkölcsi világszemlélet, melyik áll közelebb a jóhoz és az igazhoz, az Isten által elrendelt rendhez.

“A legionárius akkor is ugyanazzal a hévvel harcol, ha a csata már nyilvánvalóan elveszett” (J.E.)

Miért? Mert nem az érdekek és nem a haszon, hanem az igazság és Isten szolgálata érdekli. És pontosan ezzel a gondolatisággal áll szembe minden szempontból a “kiugrás” koncepciója, amelyek mögött meghúzódó nézetrendszer következtében folyamatosan halványulnak el azok az erkölcsi és szellemi kritériumok, amelyek a jobboldalt azzá teszi, ami. Mert mi magunk se tekintünk rájuk objektív alapként, ami iránymutató lehet életünk során, és így értékítéleteink alapja lehetne. És így ezen szemléletmódot elsajátítva, az utilitarizmus által a jobboldaliság alapvetően idealista világnézetét mi magunk rántjuk le a matériába, és a „cél szentesi az eszközt” machiavellista irányultságát elfogadva fosztjuk meg mindattól, ami a jobboldali létszemléletet Istenhez fölemeli.

Akár akarva, akár akaratlanul, akár kimondva, akár kimondatlanul, de minden a kiugrás mellett szóló érv a fenti etikai szemléletet hordozza önmagában. Ezzel pedig legitimálva az árulás halálos bűnét súlyosan szembemennek Isten és a nemzet akaratával. Az áruló és az árulást támogatók jussa pedig nem más – a hungarista esküt idézve –, mint az erkölcsi halál. Isten áldja Szálasi Ferencet, hogy a magyar nemzet érdekének az akaratát szem előtt tartva megőrizte a haza becsületét Isten szemében.

Zöldinges.net – Váradi Attila

Korábbi cikkek