/Egy kedves olvasónk fáradtságos munkájának köszönhetjük!/
Felszabadulása után a magyarságnak teljesen új életrendet kell majd felépítenie. Mindent elölről kell mert nem lesz mire alapoznia. Nem más, mint száraz ténymegállapítás, hogy a két világháború közti „régi rendszer”-t a kommunizmus visszahozhatatlanul és helyreállíthatatlanul szétrombolta. Maga a magyarságra erőszakolt kommunista rendszer pedig minden intézményével, berendezkedésével és u. n. „vívmányával” együtt önmagában omlik majd össze. Gyűlölt, természetellenes önkényuralmaknak lélektani szükségszerűséggel mindig ez a sorsuk. Totális rendszereknek a bukásuk is totális szokott lenni.
Szabadságának és önrendelkezésének visszanyerése esetén a nemzetre hasonló óriási, további sorsát és jövőjét meghatározó történelmi feladat vár, mint amely előtt a 13. század közepén a tatárjárás hamvaiból új hont alapító IV. Béla királyunk állott. Az ilyen katasztrófák teremtette történelmi helyzetek egyben ritkán adódó történelmi alkalmak is. Magukban rejtik a teljes újrakezdés minden esélyét. Szellemiekben és anyagiakban, erőfeszítésben és kitartásban sokkal többe kerülnek, mint egy fennálló régi rend átalakítása, reformja. Másrészt azonban nem gátolja és hátráltatja őket a régi intézmények, politikai és társadalmi hatalmasságok, idejétmúlt elképzelések, konvenciók, elfogultságok és előítéletek minden újjal szembeszegülő ellenállása. Az újnak, modernnek, ideálisnak nem kell először az elavulttal és megkövesedettel megküzdenie, hogy érvényesülhessen, hanem egész lendületével foghat neki a jövő feladatainak. Az elölről kezdés magától értetődően nemcsak nagyobb esélyeket, hanem a reformnál nagyobb kockázatokat is rejt magában: a nagyobb kötetlenséggel járó nagyobb hibalehetőségek kockázatát.
Új nemzeti életrendjének felépítésére a magyarságnak, elsősorban az idegenbe szakadt, de szellemileg szabad száműzött magyarságnak, ezért kell úgy felkészülnie, mint még soha más feladatra az elmúlt századok folyamán. Hatalmi, anyagi, „jóvátételi” igények, restaurativ aspirációk helyett a száműzötteknek hazájuk és nemzetük alázatos és áldozatos szolgálatára kész lélekkel s ezen kívül programokkal, elképzelésekkel, ismeretekkel — egy új Magyarország, új nemzeti életrend nagy vonalakban kidolgozott tervével kell majd hazatérniök. Ideológiai alap, ideológia irányelvek nélkül ez a feladat aligha oldható meg. Ezért vagyunk mi, hungaristák, a többi politikai irányzattal szemben olyan előnyben. Nekünk van ideológiai útmutatónk, mi tudjuk azt, hogy milyen Magyarországot hogyan akarunk felépíteni. A többiek rendszerint csak azt tudják, hogy „győzelmes” hazatérésük esetén milyen pozíciókat szeretnének elfoglalni és mely anyagi javakat óhajtanának visszakapni. Egyéni és csoportos „mindent vissza!” az „ideológiájuk”. Ezek az ábrándok persze épp oly elérhetetleneknek bizonyulnak majd, mint amilyen utópikusaknak azok a „nemzeti” kommunista, marxista, baloldali vágyálmok, hogy a jelenlegi „szocialista vívmányok” a szabad jövőbe átmenthetők lesznek.
Válaszul a múlt év végén nyugatra menekült forradalmi ifjúság számos kérdésére, a következőkben felvázolom, hogy milyennek képzelem a felszabadulás utáni hungarista társadalmi rendet. Egyéni s még hozzá vázlatos kísérletről van szó, amelyet azonban hungarista ideológiánk elveiből vezettem le. Szolgáljon ez a vázlat ezért annak bemutatására, hogy milyen irányban keressük a hungarista megoldást. Ilyen nagy, összetett kérdésekben, mint amilyen országunk jövendő társadalmi rendje, a Hungarista Mozgalom programja csak számos szakértő koponya együttműködéséből születhet meg. Rögzítése a jelen helyzetben, sajnos, politikailag még nem aktuális s emigráns szétszakítottságunkban technikailag sem vihető keresztül. Sok testvérünk egyénileg, szórványaink pedig csoportosan mégis szorgosan dolgoznak a hungarista nemzeti életrend egyes konkrét problémáin, hogy adott pillanatban ismereteikkel, tapasztalataikkal, elképzeléseikkel hozzájárulhassanak mozgalmunk jövőbeli politikai programjához. A jelen elmefuttatást, közlésével, az ÚT ÉS CÉL vitára bocsájtja, tárgyi és érdemi hozzászólást, javaslatokat és észrevételeket szívesen vesz.
Tulajdonjogi rend
„Természetes monopóliumok” birtokában lévő üzemek kivételével a hungarizmus a magántulajdonjogi rend elvi alapján áll. A magántulajdont nemcsak érvényes természetjogi posztulátumnak tekinti, hanem a legalkalmasabb eszköznek is arra, hogy kisemmizett, kizsákmányolt proletárokból öntudatos és nemzettudatos, felelős és szellemileg független állampolgárokat faragjon. A magántulajdon gyarapítása az a motívum, az az indíték, amely az egyedeket kezdeményező erejük és vállalkozási szellemük maradéktalan kifejtésére ösztönzi. Minden erőszak alkalmazása nélkül a legnagyobb teljesítményekre sarkalja őket. Maximális egyéni teljesítmény kétségkívül közérdek. A magántulajdonjogi rend az egyesekben felébreszti azt a vállalkozókedvet, találékonyságot és gondosságot, amelynek hiányát a marxista rabszolgatársadalmakban kényszerrel, normaelőírásokkal, tilalmakkal, nevetséges „szocialista verseny”-ekkel igyekeznek pótolni..
Állami, társadalmi vagy köztulajdont (ami gyakorlatilag mind egyre megy), sem érez magáénak, senki sem kímél, gondoz s gyarapít. Érte senki sem érzi magát felelősnek, hozzá senkinek sincs személyes viszonya. Köztulajdonban lévő jószág gyakorlatilag gazdátlan jószág, amellyel a társadalom, a „köz” tagjai ennek megfelelően bánnak is.
Az, hogy elvileg a magántulajdon alapján állunk, semmi esetre sem jelenti azt, hogy hazánk felszabadulása esetén az 1945 előtti tulajdonosokat régi birtokukba automatikusan vissza akarnók ültetni! Mozgalmunk 1935 óta harcolt azért, hogy az aránytalan, igazságtalan és egészségtelen vagyon- és jövedelemkülönbségeknek véget vessen Magyarországon. Ez iparra és mezőgazdaságra egyaránt vonatkozik. Követelte a földbirtokreformot és a kevés (többségében zsidó) kézben felhalmozott és összpontosult ipari tőke széttagolását. A háború előtti helyzetben a kisajátított korábbi tulajdonosokat valami módon kártalanította volna (jobb megoldás hiányában valószínűleg külön e célból kibocsátott állami kötvényekkel, kincstári papírokkal). Véleményem szerint a felszabadulás utáni, gazdaságilag bizonyára végsőkig kivérzett Magyarországon még ilyen kétes értékű kártalanításra sem lesz lehetőség, nem is beszélve arról, hogy a háború előtti javak értékelése is gyakorlatilag lehetetlennek bizonyulna. Hisz közben az egész gazdasági rendszer megváltozott, teljesen más lett az árnívó, új pénznem került forgalomba s maguk az ipari és mezőgazdasági üzemek is gyökeres változásokon mentek át. Szabadságát visszanyert hazánkban szerintem a tulajdon- és vagyonképződésnek is újból és teljesen elölről kell megindulnia. Mivel a vagyon minél szélesebb körű tagoltságát „szóródását” tartom kívánatosnak és egészségesnek, arra gondolok, hogy a korábbi tulajdonosok, illetve örököseik, csak viszonylag alacsony értékű tárgyakat (családi házakat, egyes telkeket, gyümölcsös kerteket, ingóságokat) és kis üzemeket (kiskereskedéseket, kisipari műhelyeket, mezőgazdasági kisbirtokokat) kaphassanak vissza egyéni tulajdonként. Amennyiben a kommunisták az ilyen kisüzemeket is államosították reprivatizálásukat osztatlan és korlátlan egyéni tulajdonba adásukkal kellene végrehajtani. A cél minél több egészséges, életképes kistulajdon és minél több önálló, öntudatos kis tulajdonos.
Célszerűnek és helyesnek tartom az ipar magántulajdonba juttatását is. Kivételt ez alól csak azok a „természetes” monopolüzemek (vasút, erőművek, bányák, kohók, stb.) képezzenek, amelyek termékeik árát monopolhelyzetüknél fogva önkényesen és egyoldalúan szabhatják meg (monopolárak). A monopolár magasabb vásárlóképes szükséglet és az árukészlet viszonyát kifejező piaci árnál, mert nem a kereslet és kínálat oldalán egyaránt tömegesen fellépő piaci felek egymással való szabad versenyének eredménye. Mivel nem versenyár, a monopolüzem tulajdonosának a társadalom kárára külön nyereséget (monopolnyereséget) hoz. Természetes monopóliumok adottságok, kialakulásukat gazdaságpolitikai rendszabályokkal tehát nem lehet megakadályozni. Ezért tartom szükségesnek és indokoltnak a monopolüzemek állami tulajdonban, legalább is állami felügyelet alatt tartását.
Az egymással versenyben álló ipari vállalatok reprivatizálását úgy képzelem, hogy megfelelő vállalati formába (részvénytársaság, vagy valamilyen új vállalati forma) öltöztetésük után alaptőkéjük alacsony névértékű részesedési papírok (részvények) formájában minél több kisember magántulajdonába menjenek át. Nagyüzemek sok kis tulajdonos közti felosztásának ez az egyetlen gyakorlati és ésszerű módja. Igen fontos kérdés, hogy az egyes vállalatok személyzete kapjon-e előjogot a-saját vállalat tulajdonpapírjainak megszerzésére (például oly módon, hogy a papírok egy bizonyos hányadát csak az üzem munkavállalói kaphassák meg)? Ennek a megoldásnak az az előnye, hogy vállalat és személyzet között szoros kapcsolatot, igazi érdekközösséget teremt; hátránya pedig az, hogy a jó üzemekben foglalkoztatottakat, egyazon munkáért, jövedelmi előnyben részesíti. A kiöntött vállalati nyereségben a papírok („kisrész-vények”) tulajdonosai a papírokra eső osztalék formájában részesülnének. Ez a módszer tehát az üzemi nyereségrészesedés problémájának is megoldását jelentené. A részesedési papíroknak nem a saját alkalmazottakra eső hányadát a szabad piacon, kéne áruba bocsátani, ügyelve minél szélesebb „szóródásukra”.
Egy ilyen tulajdonjogi rend megvalósítása persze számos alaposan megfontolandó elvi, lélektani és gyakorlati részletproblémát vet fel. A következőkben csak egy néhányat említek meg.
A kisrészvények terjesztésében és népszerűsítésében a nyugati országokban „investment company”, „Kapitalanlage-Gesellschaft”, stb. néven ismeretes „tőkebefektetési társaságok” Magyarországon is igen hasznosaknak bizonyulhatnak. Míg különben a részvényt vásárló csak egy vállalat bizonyos tőkehányadának közvetlen tulajdonosává válhatik, addig a tőkebefektetési társaságok bekapcsolásával az ország egész ipari tőkéjén közvetve részesedhet. Ezek a társaságok ugyanis a legkülönbözőbb iparágakhoz tartozó számos vállalat részvényeit vásárolják fel és egyesítik egy „részvényalapban”. Maguk részéről aztán e részvényalap egy bizonyos hányadát képviselő (részesedési) értékpapírokat (certificates) adnak ki s helyeznek el a közönségnél. Ily módon ennek az értékpapírnak a megvásárlója az alapban képviselt összes vállalat közvetett részleges tulajdonosává válik, papírjára az egész ipar átlagos osztalékát kapja s a részvénytulajdonnal járó kockázatot nagyszámú vállalatra oszthatja szét. Az ipar eredményes reprivatizálásában, a részesedési papírok (kisrészvények) elhelyezésében az ilyen befektetési társaságok rendkívül fontos szerepet játszhatnának.
Lényeges elvi és szervezési probléma az is, hogy a kisrészvényesek hogyan képviseltessék majd magukat és érvényesítsék érdekeiket a nagyvállalatok közgyűlésein. Megfontolandó, hogy a befektetési társaságok nem lennének-e felhasználhatóak erre a szerepkörre is.
A magyar társadalmat, a kisemberek tömegét céltudatos felvilágosító munkával elő kellene készíteni kisrészvényesi, tőketulajdonosi szerepére, a közgazdaság termelékeny tőkéjében való részesülés előnyeire. Megtakarításaikat fektessék, takarékbetétek mellett, tulajdonpapírokba is. Erről nem lesz nehéz meggyőzni őket, ha a kisrészvények hozadéka (a rájuk fizetett osztalék) meghaladja a takarékbetétek kamatját. Az ideális állapot az lenne, ha a kisrészvényesek tulajdonpapírjaikkal kezdettől fogva szabadon rendelkezhetnének, szabadon adhatnák el és vásárolhatnák őket, ha tehát szabad értékpapír forgalom szabad árfolyamok alapján játszódnék le. Az u. n. „kényszertakarékoskodás” minden válfaját, például a munkabéreknek és fizetéseknek egy fogyasztási („konzumtiv”) és egy befektetési („invesztiv”) részre osztását (az utóbbinak időleges zárolásával) lehetőleg el kellene kerülni. Mindennek az az előfeltétele, hogy a széles társadalmi rétegek bizalommal viseltessenek az államvezetés iránt.
Ami az üzemvezetést és az üzemi alkotmányt illeti, most csak annyit említek, meg, hogy a hungarizmus az egyéni üzemvezetés alapján áll. Minden eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy kollektívumok, testületek, például „munkástanácsok”, üzemvezetésre, vállalkozói szerepkör betöltésére alkalmatlanok. Akiknek csak némi üzemgazdasági fogalmaik és tapasztalataik vannak, nem nehéz ezt belátniok. Az egyéni üzemvezetés mellett nem elvi, hanem gyakorlati okból foglalok állást. Munkásképviseletek, üzemi tanácsok bekapcsolása csak az üzem személyzeti, szociális, egészségügyi, stb. problémáinak megoldásába ajánlatos. A vállalat üzletpolitikájára a kisrészvényesek (beleértve az ugyanott alkalmazott kisrészvényeseket is) az évi közgyűléseken érvényesíthetik befolyásukat.
A hungarista tulajdonjogi rend alapjául szolgáló politikai és társadalompolitikai szándék a fentiekből nehézség nélkül kiolvasható. Célunk az, hogy hazánkban az egészséges kis magántulajdonok és tulajdonosok számát a lehető legnagyobbra növeljük s a széles társadalmi rétegeket a termelékeny ipari tőkének is tulajdonosává tegyük, éspedig egyéni tulajdonosává. Munkavállaló és kisrészvényes egy személyben: ez az eszményi megoldás lebeg szemünk előtt. A tőkének és általában a vagyonnak kevés kézben való összpontosulását, koncentrációját megakadályozzuk. Ez a tulajdonjogi rend elejét veszi a túlzott, egészségtelen és igazságtalan jövedelemkülönbségeknek is. Másrészt azonban az egyéni szorgalmat, takarékoskodást, leleményességet, gazdasági és hivatásbeli teljesítményt tulajdon- és jövedelemtöbblettel honorálja. Az egyéni érdektörekvést ily módon befogja a közgazdasági fejlődés szekerébe. Az állami hatóságok munkahajcsárkodására nincs szüksége.
Gazdasági rend
A hungarizmus tulajdonjogi rendjével gazdasági rendje szorosan összefügg. A két rendet nemcsak egy szellem és politikai akarat hatja át, hanem szerkezetükben, szervezettségükben, funkcióikban és módszereikben is egymásra vannak hangolva.
A hungarista gazdasági rend „modell”-jét a forgalmi (piac-) gazdaság „teljes konkurenciájú” piacformájában látom. Gazdaságpolitikánk célja tehát ennek a gazdaságelméleti modellnek a gyakorlati keresztülvitele, vagy legalább is legmesszebbmenő megközelítése. E célkitűzés mögött az az elvi álláspont rejlik, hogy a gazdálkodás célja a nemzeti társadalom tagjainak optimális szükséglet-kielégítése. Köztudomású, hogy a marxista központi igazgatású (terv-) gazdasági rend az emberi szükséglet-kielégítést gazdaságidegen (hatalompolitikai, imperialista, doktrinális, stb.) céloknak rendeli alá.
A közgazdaságnak irányító mechanizmusra van szüksége, amely egész szerkezetét és működését a gazdálkodás céljának, a mi esetünkben a szükséglet-kielégítésnek, a szolgálatába állítja. Forgalmi gazdaságban a piac és a rajta képződő árak látják el ezt az irányító funkciót. Az árak a rendelkezésre álló jószágok ritkaságának és a keresletben megnyilvánuló szükségletek sürgősségi fokának kifejezői. Mivel közgazdasági szempontból a költségek is árak (a termelőtényezők árai), az ármechanizmus az egész közgazdasági processzust: a fogyasztási és termelési jószágok gyártását, az áruelosztást, tőkeképződést és tőkebefektetést irányítja és összehangolja. Ezáltal nemcsak optimális szükségletkielégitést tesz lehetővé, hanem az egyes gazdasági ágak, valamint közgazdasági funkciók közötti egyensúlyt is létrehozza. A jószágkészletet és a keresletet pontosan tükröző árak és költségek teszik csak lehetővé a racionális gazdálkodást, pontos kalkulációt, a hozadékok és költségek lehető legkedvezőbb viszonyát — mindezt hatósági beavatkozás, kényszerrendszabályok nélkül. Az egyes fogyasztókat, vállalatokat, az egész közgazdaságot egyelvű gazdasági szerkezet irányítja, hatja át és fonja egybe.
De ez az egész precíziós műszer finomságú és érzékenységű szerkezet csak akkor működhet zavartalanul, ha az árak valóban szabadon, akadálytalanul képződhetnek, tehát ha egy gazdasági egyed (vállalat, cég) sem képes őket befolyásolni. A forgalmi gazdaságnak az a piacformája, amelyben ez nem lehetséges a „teljes (vagy tökéletes) konkurencia. E piacforma létrejöttének előfeltétele az, hogy a gazdasági versenyben a kereslet és kínálat oldalán oly sok fél részt, hogy az árakat együk manipulációja (például a saját gyártmányok visszatartásával vagy tömeges piacra dobásával) se legyen képes mesterségesen felverni, vagy leszorítani. Az árak meghamisítása például a monopolvállalatok monopolárai révén nem csak az optimális áru ellátás rovására menne, hanem a közgazdaság egyensúlyát, harmóniáját is felborítaná.
Ennek a gazdaságpolitikai koncepciónak a világában tűnik ki a hungarista tulajdonjogi rend mélyebb értelme és a gazdasági renddel való szoros összefüggése. A javasolt tulajdonjogi rend ugyanis magában egyesíti a szociális igazságosság és a gazdasági észszerűség előnyeit. Ami már most a gazdasági szempontot illeti, azért akarunk minél több kis tulajdont, egészséges és önálló egzisztenciát teremteni és mindennemű gazdasági túlsúlyképződést és hatalmi pozíciót megakadályozni, hogy a teljes konkurenciájú piacforma létrejöhessen. A tulajdonjogi rendezés teremti meg a tökéletes konkurenciájú gazdasági rend előfeltételét.
A hungarista gazdasági rend végeredményben tehát intézményesen biztosított magángazdasági versenyrend; „intézményesen biztosított” rend azért, mert jogi úton (törvényekkel, igazságszolgáltatással) és aktív gazdaságpolitikával figyel arra, hogy a teljes konkurenciájú piacforma érvényben maradjon, működését, határait és „játékszabályait” senki se sérthesse meg. Monopóliumra törekvő kartell-szervezkedést, árbefolyásolásra irányuló mindennemű szerződést, megállapodást lehetetlenné tesz és érvénytelenít. Magángazdasági hatalmi képződményeknek elejét veszi. Szociális igazságosság, közgazdasági egyensúly, pontos kalkuláció, maximális gazdaságosság, optimális termelés és áruellátás, egyéni és társadalmi szabadság, növekvő termelékenység, a kezdeményezőerő és vállalkozó szellem dinamizmusa — mindez a szempont és érv a forgalmi gazdaság tökéletes konkurenciájú piacformája mellett szól.
Alig szükséges még egyszer hangsúlyozni, hogy e gazdasági rend fennmaradásának, működőképességének, érvényének az állam aktív gazdaságpolitikája az előfeltétele. A szabadság megsemmisíti, szétrombolja önmagát, ha nem gondoskodunk intézményes biztosításáról, tehát arról, hogy ne nőjje ki magát önmaga ellentétévé. A liberalizmus is proklamálta, sőt meg is valósított a szabadságot, de elmulasztotta intézményesen, valamint az egész társadalom, minden társadalmi réteg számára és javára biztosítani. Elmulasztotta elfajzásainak és kinövéseinek antiszociális és aszociális vadhajtásait lenyesegetni. Végül is az élősködő vadhajtások a szabadság nemes tőkéjét teljesen elhervasztották. A liberális kapitalizmus végzetes mulasztása nem az volt, hogy a gazdasági verseny motorjává a nyereségtörekvést tette meg, hanem az, hogy a nyereségtörekvésnek nem szabott nemzetpolitikai, jogi, erkölcsi és gazdaságpolitikai korlátokat. Tétlenül szemlélte, hogy nyereségtörekvés, karöltve az egyesülési szabadsággal, monopóliumok, kartellek, hatalomra és előjogokra törő gazdasági és társadalmi szövetkezések révén a rendszer létalapját, az általános és mindenki számára egyenlő feltételek mellett nyitva álló teljesítményversenyt szétrombolja. A szabadelvű kapitalizmus szociális bűnei erre a mulasztásra vezethetőek vissza. Az egyenlőség és szabadság nevében megindult liberális mozgalom ezért torkollott olyan rendszerbe, amelyben a társadalmi. gazdasági és politikai hatalom, valamint a vagyon és jövedelem egy keskeny monopolista réteg kezében összpontosult, anélkül, hogy ennek a rétegnek megfelelő közgazdasági teljesítményeket kellett volna véghezvinnie. Joggal nevezték el a szabadelvű államot „bakterállamak”(Nachwächerstaat): ugyanis csak a közbiztonságon őrködött., különben passzív volt, szociális problémákkal nem törődött, tudatos az eltorzulásokat kiegyensúlyozó gazdaságpolitikát nem folytatott.
A nemzeti szocialista társadalmi elven alapuló hungarista gazdaságpolitika nagyon is aktív lesz! Elejét veszi a versenyrend mindennemű elfajzásának. Aktív szociálpolitikát folytat olyképpen, hogy a munkaképesek jövedelmének megfelelő részét az öregek és munkaképtelenek emberhez méltó eltartására fordítja. („jövedelemátvitel”). Adórendszerének oszlopa a progresszív kereseti adó. Céltudatos, következetes konjunktúra politikát folytat azzal a céllal, hogy mind a gazdasági zsugorodást (deflációt), mind a lázas gazdasági túllendülést és pénzhígulást (inflációt) megakadályozza. Gondoskodik arról, hogy a névleges jövedelmek növekedése a közgazdasági termelékenység növekedésével lépést tartson és mesterséges, szertelen, telhetetlen túlhajtásával ne bénítsa a jövő számára oly végtelenül fontos tőkeképződést. Ezzel a politikával a magyar közgazdaság nemzetközi versenyképességét, külkereskedelmének fokozódó volumenét is elősegíti.
A hungarista gazdaságpolitika minden szemfényvesztéstől és bűvészkedéstől mentes reálpolitika. Forgalmi gazdaságot valósít meg s ezért maga is forgalmi gazdasági alapon áll. A közgazdasági folyamatokba „piackonform” eszközökkel, tehát a piac kikapcsolása és az árak erőszakos meghamisítása nélkül, avatkozik bele. Hasonlattal élve: Gazdaság- és szociálpolitikája olyan, mint a folyószabályozás: gátakat épít, kanyarokat vág át, ami mind hatással van a vízállásra és a folyó sebességére. Ellentétben a központi igazgatású tervgazdálkodással, számol a vízállás és, folyási sebesség így előállt új adataival s nem hamisítja meg a mércéket (például hatóságilag megszabott árak útján), hogy azok a valóságnál kevesebbet vagy többet mutassanak. Szociálpolitikájának alapja és eszköze inkább a jövedelempolitika és adópolitika, mint az árpolitika.
A hungarista gazdaságpolitika sikerének és a hungarista gazdasági rend fennmaradásának a nemzeti pénzrendszer szilárdsága, a pénz értékállósága az előfeltétele. Nélküle a társadalom nem kapható takarékoskodásra. Márpedig takarékoskodás nélkül nincs tőkeképződés, tőkeképződés nélkül nincsenek beruházások, nincs gazdasági haladás és emelkedő életszínvonal. valuta szilárdsága nélkül az ország külkereskedelmi és fizetési mérlege sem tartható egyensúlyban. Az ilyen helyzetekben szokott a gazdaságpolitikailag csődöt mondott államvezetés az állampolgári és gazdasági szabadságit erősen megnyirbáló kényszergazdasági rendszabályokhoz: behozatali kontingentáláshoz és devizagazdálkodáshoz (adagoláshoz) folyamodni.
A nemzeti valuta szilárdságának szavatolása a nemzeti bank valuta- és hitelpolitikájának feladata. Annak a csábításnak, hogy beruházási és társadalompolitikai programjait a központi jegybank hiteleivel finanszírozza s a „járulékos hitelek” gyeplőjét a közgazdaság számára is szabaddá eressze, a közvélemény olcsó megnyerésére törekvő kormányok aligha tudnának ellenállni. Ezért oly eminens fontosságú az, hogy a nemzeti bank, a pénz vásárlóerejének őre és a gazdaságtársadalom pénzbe vetett bizalmának letéteményese, a kormánytól, politikai erőcsoportoktól és magángazdasági erőtényezőktől független intézmény legyen. A nemzeti bank alapjául szolgáló törvénynek ki kell ugyan mondania, hogy az intézet köteles az állami gazdaságpolitika támogatására, de azzal a megszorítással, hogy ennek a támogatásnak ott van a határa, ahol a pénz vásárlóereje hanyatlani kezd. A kormánynak be kell érnie azokkal a bevételekkel, amelyeket polgárai jövedelméből a maga számára adók formájában „lecsapol”. Állami beruházásoknak a nemzeti bank kölcsönével történő finanszírozása csak akkor jöhet számításba, ha gazdasági pangást, zsugorodást, deflációt más eszközökkel nem sikerül leküzdeni.
A mi szocializmusunk
A hungarizmus közösségi elvű ideológia. Gazdaság- és társadalompolitikáját is a közösségi elv határozza meg. De mely szociológiai alakulatok viselik joggal a közösség nevet? – Csak azok, amelyek érzelmi alapokon nyugszanak, szervesen nőttek, s amelyeket egy társ- és sorsközösség szelleme, erkölcse, tudata és szeretete hat át. Ezért nem közösségek az érdektömörülések, amelyeket a közös haszon vagy előny ténye vagy reménye hoz létre. Az érdektömörülések anyag- és haszonelvű (materialista és utilitarista) képződmények. Ezért nem közösség a marxizmus u.n. „nemzetközi osztályszolidaritása”, a nemzetköz szolidaritás sem. Politikai jellegű közösség sem osztályban, sem kasztban, sem felekezetben, sem foglalkozási ágban nem valósulhat meg!
Ha igaz az, hogy a „szocializmus” fogalma a „socius” szóból származik s „socius” annyit jelent, mint társ, úgy a szocializmus alapja, tárgya és célja is csak érzelmeken nyugvó, valódi szervesen nőtt társ- és sorsközösség lehet. Igazi szocializmust csak igazi közösségre lehet alapozni, igazi közösségből levezetni és igazi közösséggel megindokolni. Ennek a követelménynek politikai téren csak a nemzet felel meg. A szocializmus csak nemzeti lehet, vagy nem szocializmus. A hungarizmus azért és annyiban nemzeti szocializmus, amiért és amennyiben az egyetemes és osztálytalan nemzet felvirágzását jólétét elégedettségét társadalmi- és munkabékéjét, erejének és képességinek maximális kibontakozását igyekszik elérni. A hungarizmus nemzeti-elvű és nemzetcélú ideológia és politikai program. Számára a nemzet az elemi, az elsődleges és természetes politikai közösség, amelyet a közös kultúra, közös történelmi sors és közös hagyományok szálai elszakíthatatlanul kötnek egybe. Az igazi szocializmus ismérve, kritériuma nem valamilyen gazdaságpolitikai módszer, gazdasági és tulajdonjogi rend. Az sem, amelyet a fentiekben vázolni próbáltam. Szocializmussá csak az önérdeket a nemzeti érdeknek alárendelő, a nemzeti közösségnek minden tekintetben elkötelezett szellem, áldozatkészség, szolidaritás teheti. Ha azonban ez a szellem, ez a magatartás adva van, meggyőződésem szerint az előbbiekben rajzolt társadalmi rend a legalkalmasabb, magyar nemzetünk felvirágoztatására.
Ő.A.
(Forrás: Út és Cél IX. Évfolyam, 13. szám)
Zöldinges.net – Olvasói levél
