A hungarista királykérdéssel foglalkozó cikksorozatunk második részében az egykori Pax Hungarica Mozgalom álláspontját fogjuk ismertetni, mégpedig egy tanulmány, és a Mozgalom Rádió első adása hasznos adalékainak felhasználásával és újraközlésével.
Mindenekelőtt néhány személyes tapasztalattal is szolgálnék. Tagságom ideje alatt – mely a mozgalom utolsó három évére esett – nem vetődött fel a királykérdés szisztematikus rendezésének szükségessége, hiszen mozgalmunk rendkívül gyakorlatorientált volt, így az efféle témák kidolgozása a napi politika útvesztőiben és a legégetőbb témák kereszttüzében háttérbe szorult. Mindazonáltal fontosnak tartom megemlíteni, hogy a tagság – bár rendkívül vegyes volt – egy bizonyos része monarchista, legitimista nézeteket vallott, mely nekem akkoriban még protestánsként felettébb furcsa volt. A monarchista eszme ilyenformán jelen volt, még ha csak a tagtestvérek egyéni gondolati síkján is, és már akkor is kontrasztot alkotott a kurucos szemléletű testvérek és a labancpártiak között.
A leghasznosabb adalékokkal szolgáló írásra csak sokkal később bukkantam rá, amikor rendszereztük a kitartás.net birtokunkban lévő közel 700 cikkét. Schutzbach testvér írásából már előző cikkünkben is közöltünk részleteket, amikor is Szálasi privát megnyilvánulásait vizsgáltuk. Most álljon itt a munka témánkhoz kapcsolódó része a monarchizmus és a hungarista állam felépítésének vonatkozásában.
Hungarista államvezetés
1. Államforma. Fazekas állítása szerint ezek privát megnyilatkozások, illetve utalások voltak.
- „Kijelentette, hogy mindig volt, van és lesz államfőm [és] a Nemzet döntése alapján a királyi trón került volna betöltésre. Köztársaságra nem gondolt.”
- „Többször kihangsúlyozta, hogy azt a közjogi helyzetet akarja, illetve képzeli el, ami a király és Mussolini között fennállott, s amely nálunk a nádori méltóság betöltésével nyert volna megoldást.”
- „A hatalom átvétele után a Szentkorona előtt tette le az esküt, ezzel is kifejezésre juttatta, hogy a királyság intézményét tartja legmegfelelőbbnek.”
- „A hatalom átvételekor saját kívánságára, mint ideiglenes államfői teendőkkel megbízott miniszterelnök ténykedett.” Ezen időszakra használta a Nemzetvezető titulust, mely a kormányzói szék betöltéséig szól. Megalkotta az országgyűlés 1944. novemberében az ún. X. törvénycikket, melynek „6. paragrafusa úgy szól, hogy a Nemzetvezetőt az alkotmány vagy a törvény felelősségre vonhatja […] a Képviselőház legalább száz tagja által aláírt indítvány alapján és összes tagjainak 2/3 részének szavazatával […] A bíráskodást az 1848 III. tc. 34. paragrafusa szerint megszervezett bíróság gyakorolja.”3
2. Felsőház. Tagjai a hivatásrendek képviselőiből kerültek volna ki, tehát színtiszta szakmai érdekképviselet szerint. Tizennégy hivatásrendet terveztek. Az ország tíz Kormányszékre lett volna felosztva, melyek élén egy-egy Kormányszéktartó állt volna. Munkájukat a hivatásrendek egy-egy képviselője, a Rendnagy segítette volna. Feltételezésem szerint tehát, ha minden Kormányszék beküldi a maga hivatásrendjeinek egy-egy képviselőjét, az összesen 140 képviselőt (Rendnagyot) jelent. Nem derül ki, kikből állott volna a Felsőház elnöksége, valószínűleg a ház tagjainak számát ez tovább növelte volna.
3. Alsóház. A legnagyobb zavar a képviselőház összeállítása körül áll. Szálasi a győztes háború után pártját megmérettette volna egy általános, titkos választójogon alapuló választáson. Győzelmében joggal hitt, hiszen 1944 őszére sikerült az összes jelentős nyilas pártot saját pártjába olvasztani. Fazekas szerint „nem akart egypártrendszer alapján […] kormányozni […] Kezdettől fogva két részre osztotta elgondolásának megvalósulását: a Ma és Cél rendszere […] tudomásom szerint ő ezt öt évre számította.” A tervezett öt év összhangban állt a korabeli országgyűlés mandátumával. „A képviselőház [Alsóház] bár választási kerületekből beküldött képviselőkből is állott volna, de a Hivatásrendek által beküldöttekből is [akiket] választás útján küldöttek volna be.” A képviselőház tagjainak számát meg sem kíséreljük kiszámítani, hiszen a választási törvényekről ez esetben fogalmunk sem lehet. Mivel választókerületenként kerülnek be képviselők, így valószínűleg a képviselői székekben 50-50%-ban osztozhattak volna a politikusok a hivatásrendi képviselőkkel.
Hivatásrendek. „A Hivatásrendek felállításával akarta az egész ország erkölcsi, szellemi és anyagi újjászervezését [Szálasi] megkezdeni. Tizennégy Hivatásrendet jelölt meg […] amelyek különböző szakmai csoportokra oszlottak volna [és] a Rendnagy kezében futottak volna össze a szálak. Egyes Hivatásrendek egymással kapcsolatban állottak volna.” Fazekas Emil a Magyar Nemzeti Bank egyik igazgatójaként saját szakterületéről adott példát. „A MNB, amelynek az ún. Főtanács a legfőbb irányítója […] megszűnt volna, s helyébe a tizennégy Hivatásrend egy-egy képviselője foglalt volna helyet, mert az ország pénzügyi irányítása és igénylése mindegyiket érinti, s így saját maguk döntenek a hitelek stb. ügyében.” [1]
Valószínűleg ezek a nagyon értékes korabeli források ihlették azt a sokkal kidolgozottabb elméleti iránymutatást, melyet egykori vezetőnk Domokos Endre János, a P.H.M. kísérleti rádióinterjú sorozatában, a Mozgalom Rádió 2012. januári adásában adott elő, arra a kérdésre, mi a mozgalom álláspontja az államisággal és a királykérdéssel kapcsolatban. Alább a mintegy két órás felvétel kapcsolódó teljes szakaszát közöljük.
„Mivel Magyarország államformája majdnem 1000 évig királyság volt, ennek van hagyománya, ez gyökeresedett meg a magyar jogban, tehát mi természetesnek vesszük, hogy az alkotmányosság helyreállítása után az államformát is helyreállítjuk. Úgymond királypártiak vagyunk, de nem a 20-as években használt értelmében, hogy mi vagyunk a legitimisták és az első erre járó Habsburgnak a nyakába ugrunk, hanem ezt valahogy úgy képzeljük el, hogy az alkotmányosság helyreállítását, tehát a hatalomátvételt követni fogja egy átmeneti időszak. Ez alatt az átmeneti időszak alatt ugyan úgy, ahogy 1944-ben az állam- és kormányfői tiszt össze lesz vonva, most ezt nevezhetjük kormányzónak, vagy nemzetvezetőnek. Ez a személy fogja az átmenetet levezényelni, ő fogja az államot az ősi alkotmányos alapokra visszahelyezni, tulajdonképpen ujjászervezni, és az első király személyére ő is tehet egy javaslatot. A parlamentet mi úgy képzeljük el, hogy ugyancsak hagyományainkhoz híven, kétkamarás parlamentet szeretnénk. A parlament alsó, vagy képviselőházát a hivatásrendek delegáltjai töltenék meg, ami úgy nézne ki, hogy az egyes hivatásrendek a lakosságban betöltött számarányuknak megfelelő számú képviselőt delegálnak az országgyűlésbe. Ezeknek a képviselőknek természetesen kötött mandátumuk lesz, tehát a ma dívó szabadmandátum gyakorlatát, azt mi teljesen elvetendőnek és erkölcstelennek tartjuk, hogy valaki tesz egy ígéretet, és utána ezt az ígéretet nem lehet rajta szamon kérni. Ez a rendszer hasonló lesz ahhoz, mint amilyen a reformkorban, illetve a régi országgyűlésekben dívott, akkor minden vármegyének volt egy, vagy több követe az országgyűlésben, ő kapott egy követi utasítást, ahol szépen a szájába rágták, hogy „öregem te most szépen felmész az országgyűlésbe, nekünk ez a véleményünk, és te most ezt és ezt fogod képviselni, mert hogyha nem képviseled, akkor mész a lecsóba”. Ilyen roppant egyszerű volt a dolog, tehát a követek visszahívhatók voltak. Tehát az alsóház a hivatásrendek háza lesz. A felsőházban, ami régen a főrendi ház volt, tehát ott ült a tulajdonképpeni elit, ami akkoriban a főnemeseket és a főpapságot jelentette; oda mi is az elitet szeretnénk beültetni. Elit alatt mi elsősorban a szellemi elitet értjük, tehát olyan emberek lesznek oda meghívva, akik a saját szakmájuk területén, a saját világukban valami maradandót és elismerésre méltót alkottak: jeles tudósokat, olyanokat, akikre az emberek felnéznek és már bizonyítottak. Ez nem egy születési arisztokrácia lesz, hanem a hungarizmus gyakorlatának megfelelő, ahol az értelmiséget nevezzük az ország nemzetvezető erejének. Tehát ez egy szellemi kiválóságoknak a gyűlhelye lesz, ami kicsit hasonlít az eredeti római szenátusra, amit ugye – a monda Titus Livius által megörökített hagyománya szerint- Romulus a nép vénjeiből állított össze, akik már kellő élettapasztalattal rendelkeztek, hogy a királyt tanácsaikkal lássák el. Az első király személyére egyrészt a nemzetvezető tehet javaslatot (akár többet is), másrészt az országgyűlés is javasolhat arra alkalmas személyt. Nyilván annak meglesznek a törvényi feltételei, hogy ki válhat jelöltté. A legfontosabb az, hogy az illető magyar legyen; megint csak az ősi alkotmány szellemében fontos, hogy katolikus legyen; és lehet életkorhoz is kötni, lényeg, hogy a személy ezeknek a törvényi feltételeknek megfeleljen, és az államfő, illetve az országgyűlés jelöltnek alkalmasnak találja. Ezeknek a jelölteknek a névsora népszavazásra lesz bocsájtva, tehát a végső döntést, azt maga nemzet fogja kimondani. Itt azért lényeges, hogy az országgyűlés és az ideiglenes államfő jelöljön meg embereket, hogy elejét tudjuk venni annak, hogy különböző politikai kalandorok álljanak neki kopogtatócédulát gyűjteni, és hogy az emberek azt válasszák, aki a legnagyobbat tudja hazudni. Szóval ennek akarjuk mi ezzel a rendszerrel valamilyen formában az elejét venni, tehát ennek a 4-5 vagy akár több jelöltnek olyannak kell lenni, hogy mindegyiknek tökéletesen alkalmasnak kell lenni a tisztség betöltésére, és a népnek az alkalmasok közül kell kiválasztania a legalkalmasabbat, aki valamiért az emberek tetszését, szimpátiáját képes kiérdemelni, tudnak rá úgy tekinteni, mint az állam fejére, mint az államiság, az egység kifejezőjére. Nem zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy a jelöltek között esetleg, hogyha akár az országgyűlés, akár az ideiglenes államfő alkalmasnak találja, valamelyik régi uralkodócsalád leszármazottja is feltűnjön, de itt nem a dinasztikus elv, ami dominál, hanem csakis kizárólag a szellemi, erkölcsi, fizika és minden szempontból való alkalmasság. Azért, mert valaki egy családba beleszületett, az szerintünk nem elég arra, hogy az uralomra jogot formáljon. Később, hogyha a királyság intézménye egy bejáratott dolog lesz, akkor természetesen már csak a királynak lesz a joga, hogy az országgyűlés megkérdezésével megnevezze a saját utódját, amivel mi történelmileg az érett római császársághoz nyúlnánk vissza. Ott az Antonius dinasztia idején volt gyakorlatban az adoptáció elve. Tehát az éppen regnáló császár azt a fiatalabb munkatársát, hívét, akit alkalmasnak talált utódjának, azt egyszerűen örökbe fogadta, és itt tulajdonképpen jogilag érvényesült a dinasztikus elv is, mert így az illető tagja lett az uralkodócsaládnak, de mégis az alkalmasság, a rátermettség volt, ami dominált. Nem véletlen, hogy a római néphagyomány ezeket a császárokat jó császároknak emlegeti, mert megfelelő emberek voltak a megfelelő helyen, és úgy vélem, hogy ez számunkra is egy követendő példa lehet.” [2]
Vezető testvér gondolatai képzik az alapját a zöldinges királyságfelfogásának is, melyről részletesen fogunk írni sorozatunk negyedik részében. A következő részben bölcseleti megközelítésből fogjuk megvizsgálni a királykérdés időszerűségét.
Zöldinges.net – Csikós Gergő, Kállai Ferenc
Források:
- [1] Schutzbach Csaba: A hungarista államfelépítés terve – Avagy diktatórikus lett volna-e a Szálasi-rezsim? kitartas.net
- [2] Mozgalom Rádió 2012 január. https://youtu.be/5CLKUAJ_ZhY?t=3678 (1:01:15)
