I. rész
A cikk címét adó idézet 1946. február 1. után került be a köztudatba, amikor is a Magyarország államformájának kérdéséről tartott szavazás után az államforma királyságról köztársaságra változott. Slachta Margit és Szent-Iványi Sándor a köztársasági államforma felvétele ellen tették le a voksukat. Slachta Margit keresztényszocialista parlamenti képsivelő ezen bátor tettével kiérdemelte, hogy cikkünk elején megemlékezzünk róla. Az idézetet adó megszólítást bátor felszólalásaival vívta ki.
Mint, ahogy a „Merre tovább hungarizmus?” című cikkünkben már utaltunk rá, a hungarizmust a monarchizmus eszméjétől elválaszthatatlannak tartjuk, és ezen álláspontunk megértetésére teszünk kísérletet ezzel a cikkünkkel. Az idézett forrásokból cikksorozatunk végére képet kaphatunk a királykérdésről a hőskortól egészen a P.H.M. álláspontjáig, majd mi is kifejtjük szerény véleményünket.
Elöljáróban azonban le kell szögeznünk néhány fontos tényt. Sajnos a Hőskorban az égető szociális kérdések megoldatlansága végett egyáltalán nem volt terítéken a királykérdés, ezért az erre utaló forrásaink is csak érintőlegesen foglalkoznak a témával. A hungarizmus szempontjából az Út és Célban, illetve a hivatalos pártprogramban megfogalmazottak számítanak csak és kizárólag hivatalos álláspontnak. Fazekas Emil írta, hogy az Út és Cél, valamint Szálasi többi írása csak elvi síkon mutatott irányt, alkalmazkodva a korabeli közjogi körülményekhez, és gyakorlati útmutatás nincs benne rögzítve, így a részletek megfejtéséhez elengedhetetlen, hogy szekunder forrásokat is megvizsgáljuk.
Hogy megérthessük, miről is beszélnek majd a források, először helyezzük kontextusba azt az időt, amikor íródtak. Szent Istvántól kezdődően Magyarország államformája királyság volt, és ez az állapot a hungarizmus hőskorának idején is fennállt, hiszen Horthy Miklós személyében régens gyakorolta a hatalmat és biztosította a monarchikus kereteket. Azon lehetne természetesen vitázni, hogy közjogi szempontból megszakadt-e a legitimitás azzal, hogy a későbbi kormányzó megtagadta a törvényes uralkodótól (IV. Károlytól) a visszatérést, de hosszú fejtegetések helyett konstatáljuk, hogy Horthy nemzetstratégiai megfontolásból nem engedte visszatérni Károlyt, és bármilyen önös ambíciója ellenére sem szakadt meg a jogfolytonosság, csupán sérült. Az ekkor kialakuló, egymással élesen szembenálló monarchista táborról így ír Kerepeszki Róbert történész:
„Az úgynevezett királykérdés abból adódott, hogy IV. Károly király 1918 novemberében kiadott eckartsaui nyilatkozatában visszavonult az államügyek intézésétől (de hivatalosan nem mondott le), és a versaillesi békerendszer következtében megszűnt az Osztrák–Magyar Monarchia. A magyar politikai életben azonban többen, elsősorban az arisztokrácia és az egyház soraiban továbbra is a Habsburgokat tartották a magyar korona jogos birtokosainak, mert a dinasztiát tekintették a területileg egységes magyar állam szimbólumának. A „legitimisták” mellett azonban kialakult egy sokkal markánsabb csoport is, a szabad királyválasztók. Jelentős részük a „keresztény-nemzeti kurzussal” került a politikai elitbe. Ők úgy vélték, hogy a Monarchia felbomlásával megszűnt a Pragmatica Sanctio „oszthatatlanul és elválaszthatatlanul” elve, és a királyválasztás joga visszaszállt a magyar nemzetre. IV. Károly 1921-ben történt két visszatérési kísérlete után a Nemzetgyűlés törvénybe iktatta a Habsburg-ház trónfosztását, ez azonban csak látszólag oldotta meg a problémát. Igaz ugyan, hogy a legitimizmus marginalizálódott, és a hatalmon lévő elit döntő többsége szabad királyválasztó álláspontot képviselt, ennek ellenére a Habsburg-háznak továbbra is maradtak következetes hívei.” [1]
Tekintsünk most el amellett, hogy a magyar közjog nem ismeri a trónfosztás fogalmát, így annak törvénybe iktatása nem minősül legitim jogi aktusnak.
Szálasi és kora társadalma számára evidencia volt a monarchisztikus berendezkedés. Köztudott, hogy Horthyt egészen az árulásáig támogatta és hatalmát legitimnek fogadta el, eleinte a Mussolini és III. Viktor Emánuel közt fennálló kapcsolatot tekintette etalonnak [6]. Mindazonáltal a legitimizmus kérdése terítéken volt, és a sokféle hátterű embert magába olvasztó mozgalom is beszállt a monarchista belharcokba. Talán a legemlékezetesebb esemény a „debreceni királyválasztás” volt, ahol a mintegy kétezer fős tömeg előtt megtartott hungarista nagygyűlésen – ahol maga Szálasi is jelen volt – kikiáltották Horthy Miklóst Magyarország királyának. A szabad királyválasztó beállítottságú Kémeri Nagy Imre a Szittyakürtben így ír:
„Királykérdésben a jogfolytonosság elvének alapján állunk, még pedig folytatni fogjuk az Árpádházi királyaink megszakadt jogfolytonosságát! Vezérünk a magyar nemzet lelkéből kisugárzó eszme, fejedelmünk, Magyarország első katonája, vitéz nagybányai Horthy Miklós!” Egy hónappal később kijelentette, hogy „ha a Horthy-dinasztia és a Habsburg-dinasztia közt kell választani, a nemzet föltétlenül az előbbi mellett sorakozna fel és azt a kis klikket úgy kisöpri az országból, hogy szemét-roncs sem marad belőlük!”[2]
Érdekes adalék lehet, hogy bár Horthy az uralkodóvá válás követelményeit nem teljesítette volna (nem volt turulvérű, református felekezethez tartozott), még csak nem is szeretett volna ő maga a trónra ülni. Erről így nyilatkozott: „Ha a korona után nyúlnék, az olyan árulás lenne, hogy a testvérem sem fogna velem kezet többet”[11]. Ennek ellenére időről időre felvetődött, vajon a kormányzó szeretne e egy kormányzói dinasztiát alapítani, avagy fiát, esetleg unokáját megkoronáztatni. Szálasi Ferenc, azon a véleményen volt, hogy a Horthy unoka királlyá koronázásával szemben a mérsékelt konzervatív és liberális körök komoly ellenállást fejtenek majd ki, így a megvalósításához a kormányzó kénytelen lesz a szélsőjobboldalra támaszkodni. Ifj. Horthy István trónra kerülése nem zavarta volna a későbbi nemzetvezetőt, csak ha az, a parlamenti berendezkedés megerősítését eredményezi. Ezért döntő kérdésnek tartotta, hogy az új király mellett a nádori vagy a megnövekvő jogkörű miniszterelnöki pozíciót ő maga tölthesse be. [12]
A két legismertebb ifjúsági egyesületet is meg illik e helyt említenünk. A szabad királyválasztó Turul Bajtársi Szövetség, melyet a HM igyekezett többé-kevésbé a maga irányába terelgetni, több ízben is véres utcai összecsapásokba keveredett a Habsburg-párti Szent István Bajtársi Szövetséggel.
„A Szent István Bajtársi Szövetség kitartóan és nyíltan vállalt Habsburg-pártisága és ezzel kapcsolatos megnyilvánulásai nemcsak szinte minden ifjúsági egyesülettel, hanem a politika jelentős részével, különösen a szélsőjobboldallal is szembefordították. Jó példa erre Zeöld Imre Péter nyilas képviselő 1940 novemberében elmondott interpellációja, melyben az egyesület feloszlatását követelte, mert „visszaél első nagy nemzeti királyunk, Szent István nevével és e név alatt rendszeres propagandát fejt ki a detronizált Habsburg-uralkodóház és különösen a magyar szempontból súlyosan kompromittált és egyszersmind leszerepelt” Habsburg Ottó királyfi mellett” [1]
A fentieket értelmezve fontos leszögezni, hogy a kor hungarista felfogása nem a Habsburg-múlt megítélését érintette, sokkal inkább a restaurációra tett törekvéseket és a „minden áron Habsburgot a trónra” felfogást ellenezte. Röviden és tömören: a heves szólamok a kirakatmonarchizmust és az állegitimizmust kárhoztatták, melynek manapság is vannak képviselői a Magyar Királyságért Liga és a Regnum! portál személyében. Annak ellenére, hogy a Habsburg-múlt kérdéskörében a Zöldinges szerkesztősége egyébiránt egyetért velük, a hungarizmusról alkotott téves képzeteiket azonban határozottan elítéljük. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a P.H.M. idejében is volt hasonló eset, amikor tettlegességig fajult egy vita a Regnum!-osok és a hungaristák között.
Szintén fontos megemlíteni, hogy a legitimizmus kérdését csak annyiban tartotta fontosnak Szálasi is, amennyiben az nem megy szembe egy magasabb erkölcsi törvénnyel, mely esetben a fennálló rend és a mindenkori uralkodó elleni felkelés az egyetemes erkölcs parancsa értelmében nem csak opció, hanem kötelesség is. Erről Szálasi az 1941. január 11-i beszédében így elmélkedik:
„A jogfolytonosság és alkotmányosság ismételt, hazug módon való beállítása annyira elzüllesztette a nemzetet, hogy lelki összeomlása már bekövetkezett, befejezett tény. Ezt okvetlenül és törvényszerűen nemzetünk társadalmi összeomlása fogja követni, hacsak most ebben a történelmi pillanatban a Kormányzó Úr nem veszi kezébe nemzetünk sorsának teljes felelősséggel való irányítását és vezetését. Az Emlékeztetőben kifejtettem, hogy csak olyan jogfolytonosságot ismerhetünk, amely egyedül és kimondottan a nemzet érdekeit szolgálja, legyen az akár politikai, akár gazdasági vonatkozású. Ha ez nem szolgálja a nemzetet, meg kell semmisítenünk, könyörtelenül ki kell irtanunk és új, a fejlődésnek megfelelő jogalapot kell adnunk nemzetünknek, mely érdekeit törvényesíti, biztosítja és megvédi. Meg kell semmisíteni ez a népet elbutító, önös, egyéni célokat szolgáló jogfolytonosságot.”
A monarchizmus történeti kérdésében elítélte az abszolutizmust:
„Az abszolutizmusban alakult ki a tőkés burzsoázia és a hivatalnokság. Ez a kettő azóta együtt dolgozik a következő alapon: hagyja az uralkodót abban a hitben, hogy abszolút uralkodik, a valóságban ők ketten uralkodnak: a tőkés szabad kezet kap a hivatalnoktól üzelmei számára, a hivatalnok olyan elismerést, ahogyan azt a tőke szolgálatában kiérdemelte.” [3]
Bírálta az 1867-es kiegyezést:
„Az 1867-ben végrehajtott kiegyezés nem a liberalizmust szentesítette, mert az kiegyezés nélkül is belekerült volna nemzetünk gyakorlati életébe, hanem a Habsburgok és a feudális rendszer közötti békét biztosította. A feudális rendszer még külön is kiegyezett a liberalizmussal, amennyiben csak álliberális formáját, és nem liberális lényegét engedte nemzetünk életébe.” [4]
Ugyanakkor az utolsó szó jogán elmondott beszédében egyértelműen az ezeréves jogrend és a királyság mellett foglalt állást, kritizálva 1848-at és 1867-et:
„A vád ellenem, hogy az ezeréves alkotmány ellen török. Ez nem igaz. Én az 1848 és 1867 óta megváltoztatott alkotmány ellen harcolok, ez ellen török.”
Fiala Ferenc levelezéséből megtudhatjuk, miként vélekedett Szálasi a királyságról. Bár ezek csupán privát megnyilatkozások voltak, mégis nagyon fontos adalékokkal szolgálnak a királyság kérdésköréről:
- „Kijelentette, hogy mindig volt, van és lesz államfőm [és] a Nemzet döntése alapján a királyi trón került volna betöltésre. Köztársaságra nem gondolt.”
- „Többször kihangsúlyozta, hogy azt a közjogi helyzetet akarja, illetve képzeli el, ami a király és Mussolini között fennállott, s amely nálunk a nádori méltóság betöltésével nyert volna megoldást.”
- „A hatalom átvétele után a Szentkorona előtt tette le az esküt, ezzel is kifejezésre juttatta, hogy a királyság intézményét tartja legmegfelelőbbnek.” [5]
Láthatjuk, hogy egyértelműen a monarchikus álamforma mellett foglalt állást a Nemzetvezető, de adódik a kérdés, vajon kit is látott volna a mozgalom szívesen a trónon? Nos, több jelölt is szóba került, lássuk kikről volt szó.
A fentiekben már említettük, hogy a legtöbb szabad királyválasztó hungarista Horthy Miklóst szerette volna királlyá koronázni I. Miklós néven.
Emellett meg kell említenünk még egy másik titkos királyjelöltet is. Habsburg–Tescheni Albert Ferenc főherceg, vagy röviden Albrecht főherceg, aki V. Béla néven a dinasztiával szimpatizáló hungaristák támogatását bírta [7]. Nem ez lett volna az első eset, hiszen Albrecht főherceg komoly eszközökkel támogatta a Lajtabánság létrejöttét és a Nyugat-Magyarországi felkelést, Prónay Pál pedig már ekkor (1920-ban) a Lajtabánság uralkodójának tette volna meg, ami később geopolitikai okokból nem valósulhatott meg. A főherceg, magyar királyi hercegsége okán tagja volt a Parlament felsőházának. A két világháború között különböző legitimista csoportok is királyjelöltjükként tartották számon, sőt felmerült az a lehetőség is, hogy a herceg és a kormányzó lánya, Horthy Paulette házassága révén születhetne új uralkodó család, amely már elfogadható volna a legitimista és a szabad királyválasztó erők számára egyaránt. [12] 1931-ben hivatalos nyilatkozatban lemondott trónigényéről, elismerte Habsburg Ottó elsőségét a trónutódlásban. Hitler hatalomra jutása után a nemzetiszocializmus lelkes támogatója és mecénása lett, így érthető a hungaristák szimpátiája is a személyével kapcsolatban.
Bár nem volt királyjelölt, meg kell említenünk a legmagyarabb Habsburgot, a nádori-ági Habsburg–Lotaringiai József Ágost főherceget, aki számtalan érdemével méltán vívta ki az utókor háláját. 1918-ban és 1919-ben kétízben rövid ideig kormányzói tisztet is betölt, így a magyar történelemben hatodik, ezen a címen. Amikor Boldog IV. Károly király 1922-ben madeirai száműzetésében elhunyt, pletykák keltek szárnyra, hogy József királyi herceg érdeklődik a magyar trón iránt, saját maga és fia, József Ferenc királyi herceg számára. Törekvése megtört Horthy ellenállásán, aki saját fia és unokája számára építette a kormányzói utódlást. Ugyanebből az okból József súlyos összeütközésbe került az özvegy Zita királynéval és a Habsburg-család többi tagjával, akik Ottó főherceget ismerték el trónörökösnek. [8] A főherceget mélyen érintette Horthy árulása, így az 1944. október 15-i hatalomátvétel után hűséget esküdött Szálasi Ferenc Nemzetvezetőnek, majd a budavári főhercegi palota erkélyéről együtt üdvözölték az ünneplő hungaristákat. Feleségével, Auguszta főhercegnével együtt személyesen is részt vett ünnepi gyűlésükön. [9]
A konkrét nevek mellett fontos még megemlíteni Szálasi utolsó szó jogán mondott beszédében tett feleletét arra a kérdésre, hogy megfelelő államfőnek tartotta e Horthyt:
„Nem. Viszont sokat gondolkoztam az Otto von Habsburg-problémán. Gondoltam erre a megoldási lehetőségre. De ennek óriási akadályai lettek volna. Kézenfekvő megoldás volna ma egy angol vonal, minthogy Berlin ezidő szerint kiesett. Világrészünk földségének rendezését Anglia és a Szovjet akarja kézbe venni.”
Horthy egyébiránt maga is angolpárti volt, így érdekes adalék, hogy Szálasi is eljátszott egy angol dinasztikus vonal behozatalának gondolatával.
A királyjelöltek sorában utolsóként meg kell említenünk Habsburg Ottó nevét is. Boldog IV. Károly király fiaként a Habsburg-öröklési rend értelmében ő volt az utolsó Habsburg trónörökös. A második világháború végéig reménykedett a visszatérésben. Ez idő tájt Washingtonban tartózkodott és kétes politikai tevékenységet végzett. Tanácsadóként működött Roosevelt köreiben és még katonai rangot is kapott az Egyesült Államok hadseregében, egy olyan országban, mely Magyarország ellensége volt. A hazaárulás minősített esete… Szálasi Naplójából megtudhatjuk, hogy Bethlen István, Kállay Miklós, Kánya Kálmán és Keresztes-Fischer Ferenc titkos megbeszéléseken az ifj. Horthy Miklós által Amerikában folytatott Eckhard-féle tárgyalások nyomán egy Délkelet-Európai államszövetség létrehozásáról tárgyaltak, melynek császára Habsburg Ottó, egyik királysága pedig a magyar állam lett volna a Horthy-nemzetség királysága alatt. [10]
A hungarista királykérdést vizsgáló cikkünk első részének befejezéseként röviden említsük meg az emigráció éveit is, ahol élesen szembefordultak az egykori hungaristák a Habsburg történelemmel és a dinasztiával. Ennek oka talán abban keresendő, hogy a külhoni közösségek egyik legnagyobb identitásképző és megtartó ereje a Rákóczi-kultusz volt, melyből sajnos következik a Habsburg-ház teljes elvetése is. Talán csak egy munkát érdemes idéznünk, mely az emigrációban született, mint történelmi esszé: Milotay István – Mohácstól Budaőrsig, mely az 1526 és 1920 közti teljes magyar történelmet sötét, illegitim, elnyomó időszakként értelmezi.
Cikkünk második felében a jelenkori hungarizmus királykérdéssel kapcsolatos elméleteit boncolgatjuk.
FOLYTATJUK!
Zöldinges.net – Csikós Gergő
Források:
- [1] KEREPESZKI Róbert – A budaörsi csata emlékezete és a királykérdés a két világháború közötti egyetemi ifjúsági mozgalmak politikai gondolkodásában. 2017. In Korképek és látszatok…
- [2] KÉMERI NAGY Imre: Kiáltvány a Nyilaskeresztesekhez. Szittyakürt, 1937szeptember 4. 2.; U.ő.: Királykérdés – Habsburg-kérdés. Szittyakürt, 1937. október 16
- [3] KARSAI László: Szálasi Ferenc naplói 1942-1946. 44.o. 516. naplóbejegyzés
- [3] KARSAI László: Szálasi Ferenc naplói 1942-1946. 77.o. 660. naplóbejegyzés
- [5] Fazekas Emil levele Medvey Lajosnak 1954. május 28-án.
- [6] Szálasi utolsó szó jogán elmondott beszéde. In. Szálasi Ferenc – hungarizmus – 1. A cél. Gede testvérek bt. Budapest. 2004
- [7] STAMPA László: Ismét a Habsburgokról (https://web.archive.org/web/20090512210944/http:/www.historia.hu/archivum/2002/020506stampa.htm) (2019. 04. 06.)
- [8] NEMESKÜRTY István: Búcsúpillantás, Budapest, 1995.
- [9] LAKATOS Géza: Ahogyan én láttam (Visszaemlékezések), München, 1981.
- [10] KARSAI László: Szálasi Ferenc naplói 1942-1946. 54.o. 573. naplóbejegyzés
- [11] https://www.szoljon.hu/jasz-nagykun-szolnok/kozelet-jasz-nagykun-szolnok/muszlimma-lett-horthy-unoka-722221/ (2019.04.12.)
- [12] OLASZ Lajos: A kormányzó és a trón. Alkotmányos szerepvállalás vagy dinasztikus tervek a Horthy családban. Szegedi Tudományegyetem JGYPK.2016.
