Az elmúlt hónapokban többször foglalkoztam az emlékezetpolitika kérdésével, ezen belül kifejezetten a „szoborháború” ügyével is (itt és itt), így most is szükségét éreztem, hogy klaviatúrát ragadva néhány gondolatot képernyőre vessek.
Az emlékezetpolitika előretolt harcállásai a köztéri emlékművek, szobrok, utcanevek, melyek indikátorként jelzik az adott közösség morális állapotát, hiszen akit nem tisztelünk, annak nem állítunk szobrot, vagy nem tűrjük köztéri „jelenlétét”. Az elmúlt időszakban hazánkban sok előremutató intézkedés született, így Nagy Imre eltávolítása és a nemzeti vértanúk emlékművének újraállítása, de mára már szinte végleg eltűntek a kommunista múltra emlékeztető alkotások és utcanevek is.
Az elmúlt hetekben egy fordított folyamat vette kezdetét a világban, mely már hazánkba is begyűrűzött. A bűnöző George Floyd halálát meglovagoló sátáni erők kimutatták foguk fehérjét, és háborút indítottak a múlt ellen. Ők tudják: ha elveszik az ellenségeik (a fehér ember) múltját, példaképeit, magyarázkodásra késztetik történelmi emlékezete miatt, akkor gyökértelenné teszik. Márpedig aki nem áll szilárdan, azt minden szél elsodorja, könnyű kidönteni, eltiporni.
A vélt rasszizmus, rabszolgatartásban vagy kereskedelemben való részvétel, de akár egy kontextusából kiragadott félmondat is elég hozzá, hogy egy becsülettel végigszolgált élet emléke semmivé legyen. Nem számít többé semmilyen érdem, nagyvonalúság, teljesítmény, jellemnagyság. Mindenki is rasszista volt, aki fehérnek született, és az ironikus az, hogy nem fehérek szobrai is estek már áldozatul a söpredék forradalmának.
Kik is a rasszisták, akiknek még az emlékét is végképp eltörölni igyekeznek a sötétség erői? A válasz az, hogy bárki és akárki. Az első áldozatok természetesen az évek óta vitákat generáló konföderációs emlékművek voltak. A déli államok ikonikus hősei, akik az első világháború elkövetkező véres brutalitását felvillantó amerikai polgárháborúban vezették a gazdasági megsemmisítés ellen fegyverbe szólított szürke egyenruhás hadakat mára kínos zabigyerekeivé váltak a múltját levedleni igyekvő amerikai délnek.
- Ezen láncolatra felfűzve, bár kárt a talapzat magassága miatt nem tudtak benne tenni, gyalázták meg Robert E. Lee tábornok richmondi szobrát. A sátáni fekete arc elég beszédes.
- Ugyanitt Jefferson Davis is dőlt.
- Portsmouthban a konföderációs szoborcsoport egyik eleme ledöntés közben (rasszista indítékból?) agyonnyomott egy fekete tüntizőt
- Ami egészen megdöbbentő, a kontinenst felfedező Kolumbusz Kristóf minneapolisi szobra sem menekülhetett. Egy szökőkútban végezte.
Ezek mellett követelik az utcák, terek, sugárutak, intézmények tömeges átnevezését, de a konföderációs tábornokokról elnevezett katonai támaszpontok sem maradhatnak.
Ha áthajózunk az öreg kontinensre, leginkább a britek járnak élen. Edward Colston, Bristol mecénása, akinek bőkezű adományaiból iskolákat, szegényházakat, kórházakat, templomokat építettek nem több, mint rasszista rabszolgakereskedő, így összefestékezett bronzmását nemes egyszerűséggel a tengerbe vetették. Azóta már kiemelésre került, helye pedig egy múzeum lesz, ahol megtisztítás nélkül, vörös festékkel, és a tüntetők tábláival kerül kiállításra. Múzeumi szakemberként végtelenül szakmaiatlannak tartom, hogy a vandalizmust ilyenformán felmagasztalják és ki is állítják a közgyűjteményekben, de lelkük rajta.
Sok helyen legalább időben kapcsoltak: Robert Milligan, London első modern kikötőjének építtetője és Thomas Guy kórházi mecénás másai ideiglenesen elszállításra kerültek.
Egy másik érdekesség, hogy még maga Gandhi sem menekült, mert egyesek szerint egy afrikai útja során negatív megjegyzést tett a feketékre.
Egy nem kissé komikus eset szerint Sir Robert Peel, textilgyáros és parlamenti képviselő leedsi mását apjával keverték össze, ezért kapott fekete feliratot, de a belgák sem kímélték legnagyobb királyuk, II. Lipót emlékét, és se szeri, se száma azoknak a jeles személyeknek, akiknek alkotásai a közeljövőben fognak sorra kerülni akár vandalizmus, akár a megalkuvó városvezetések döntéseinek értelmében. A számtalan eltávolítási követelés egyik legabszurdabbja Napóleont a tengeren legyőző Lord Horatio Nelson Trafalgar téri, óriási oszlopon álló ikonikus kőmása.
Ennél is tragikusabb, hogy a szobrok mellett katonai emlékművek, sírok sem menekülnek. A napokban az antifa és a gyapotszedő csőcselék elvágta a torkát egy katonai emlékművet védelmező angol férfinak, így már halálos áldozatot is szedett a kultúrarombolás, emellett mondanom sem kell, hogy szinte minden, a csőcselék által halálra ítélt alkotás műemléki védettséget élvező, néhány esetben többszáz éves, magas művészeti értékkel rendelkező emlékjel.
A cikk egyik apropóját mégis az adta, hogy már nálunk is megjelent ez az őrület. Az angliai másain elkövetett tömeges vandalizmus után tegnap Winston Churchill városligeti bronz büsztje is kapott a jóból.
Más kérdés, hogy mit keres az 1944-45-ös légiterrorizmus során hazánkat porig bombázó ellenséges sáskahad hájas, alkoholista vezetőjének köztéri megjelenítése egy budapesti parkban. Ennek ellenére sem írhatom le, hogy dőljenek a szobrok, hiszen minden csak kontextusba helyezés kérdése. Hazánk példaértékű szoborparkja töprengésre késztető mementót állít az egyébként kevés művészeti értékkel rendelkező kommunista alkotásoknak. A vandalizmus nem lehet itt sem megoldás!
Mi a tanulság a történtekből? Nem vagyunk mi sem biztonságban. Bár hazánkban aligha lehetne ültetvénytulajdonost, vagy rabszolga-kereskedelemben érintett történelmi személyt találni, ne kényelmesedjünk el: sorra kerülhet még Szent István, Szent László, de akár Jézus Krisztus is. Ne hagyjuk!
Zöldinges.net – Csikós Gergő
(kiemelt kép: mandiner)
