Sokan és sokszor magyarázták már Trianon bekövetkeztének az okát. Keresik a felelőst Károlyiban, a nemzetiségi politikában, a háború elvesztésében. Viszont van egy szegmense a kérdésnek, ami véleményünk szerint méltatlanul nincs tárgyalva és nem is tudunk róla, hogy az okok között szerepel. Ez a nemzet, nép, nemzeteszme fogalmi tárgykörébe tartozik. Úgy gondoljuk, hogy mindemellett az ezen kívüli tényezők valójában nem határozták volna meg nemzetünk sorsát oly mértékben, mint ahogy ma tapasztaljuk, amennyiben ezt a témát a megfelelő módon kezelik.
Ezen írás nem szándékozik abszolút tekintély jelleggel fellépni. Pusztán nemzetünk történelmének egy elfeledett aspektusát kívánja megvilágítani, ami a feledés homályában szunnyad. Tisztában vagyunk a korral, amiben élünk, annak hatásaival, geopolitikai helyzetével, a demográfiai és gazdasági problémákkal. Azt is tudjuk, hogy a nemzetről alkotott képünk ma már köszönőviszonyban sincs a következőkben felvázoltakkal. Azzal a szándékkal fogalmazzuk ezt meg, hogy felhíjuk a figyelmet arra, hogy mi az, aminek a felélesztésében, képviseletében látjuk nemzetünk tragédiájának a megoldását. Nem egyik napról a másikra, hanem hosszú építkezés eredményeként. Nem abban a reményben öntjük szavakba a következőket, hogy ennek a korszellemre bármilyen gyakorlati hatása lesz. Pusztán azon kötelességünket teljesítjük, ami az igazság kimondására kötelezi az embert. Meglátásunk, hogy nem engedhetjük, hogy a kor határozzon meg minket, hanem a kor ellenében az örök eszmények, amelyek szerint mi meghatározzuk magunkat. Nem, mint dacból eredő lázadás, hanem mint igaz ideák képviselői, akik mindig – legyen bármekkora ellenszenv – az igazságot választják, és aszerint igyekeznek élni életüket.
1. A nemzet és nép fogalmi lehatárolása
Az eszmei és a származásbeli politikai közösségeket általánosan megkülönbözteti egymástól a tomista bölcselet. Különbséget tudunk tenni egy eszme és a vér között, mint kohéziós erő között, amit mi a magyarban hagyományosan a nemzet és a nép fogalmakkal ragadunk meg. De ez a különbségtétel nem kizárólag a magyar hagyományból nőtt ki, hanem tértől és időtől elvonatkoztatva fönnáll a konkrét magyar helyzettől vagy korábbi történelemtől függetlenül.
Amikor fogalmakról beszélünk, akkor a lényeg a tartalom, amit a fogalom viszonyában, egy szóban kifejezni akarunk, tehát igazából nem az elnevezés a fontos. Ugyanez természetesen igaz a nép-nemzet szavaink esetében is. Korunkban ezek a szavak sokak számára szinonimaként szolgálnak, és amikor a nemzet kifejezést használják és „magyar nép” helyett „magyar nemzetről” beszélnek, akkor csak egy magasztosabb kifejezésmódját választják ugyanannak a fogalmi körnek, amit a magyar nép alatt értenek. Előfordulhat, hogy valaki számára ez bír egy tartalmi többlettel, ugyanakkor számára sincs meg a tartalombeli különbség.
A nép:
- etnikailag homogén
- saját kultúrával rendelkezik
- saját nyelve van
- behatárolható, összefüggő területen él
Szükséges, hogy valamilyen szóval illessük azt fogalomkört, amely alatt emberek azon nagyszámú csoportját értjük, melyek közös kultúrával, jelképrendszerrel, nyelvvel (bár ez nem feltétel) rendelkeznek, származásukat tekintve egy vérből valók és behatárolható területen élnek. Ezt nevezzük egyszóval népnek. Szerintünk ebben azért konszenzus van. A nép nem igényel különösebb magyarázatot, hiszen csak arra szolgál, hogy meghatározhassunk egy empirikusan kimutatható és kutatható valóságot. Hiszen létezik emberek összefüggő, saját kultúrával és nyelvvel rendelkező csoportja, melyek egy összefüggő behatárolható területen élnek. Mi más, ha nem ez a nép fogalma?
A nemzet:
- öntudat
- szellemi kollektíva
- hivatásközösség
A problémába akkor ütközünk, amikor azon emberi csoportosulásra, melyeknek tagjai egy eszmei közösséget alkotnak, hivatástudattal és áldozatkészséggel rendelkeznek egy önmagukon túlmutató idea szolgálatában, próbálunk elnevezést találni. Mindennapi cselekedeteik – még ha azok az emberi létezés fenntartásának cselekedetei is – eszmei többlettel bírnak, mi szerint nem csak azért élek és eszem, mert létezem és nem akarok meghalni, hanem mert az eszmei közösség, amelynek tagja vagyok – legyek akár a legalacsonyabb szinten – számít a cselekedeteimre – legyenek azok a legkisebbek – mert azok hozzájárulnak a maguk szintjén a közösség fennmaradásához. A vérségi származás tekintetében megengedőbb, de nem elengedve annak rasszbéli vonatkozását. Egy nagyobb (az előbb meghatározott) emberi csoportosulásból fakadó szellemi öntudatra ébredés. Én ezt nevezném nemzetnek. Talán úgy lehet jól megfogni, ha a munka és a hivatás viszonyában vizsgáljuk. A munkát az ember azért végzi, mert normál körülmények között így biztosítja az életben maradását, családja részére a betevőt és az emberi élet alapvető feltételeit. A hivatás ezzel szemben nem egy kényszerű kötelesség, hanem az ember által önként vállalt tevékenység. De a hivatás ennél több is, az ember számára Isten rendelte feladat. A nép munkát végez, a nemzet hivatást. Ebben nyilvánul meg az öntudat, mivel a cselekvés nem kényszerű, nem a mindennapi életből eredő szükségszerűség, hanem egy felismerésből következő kötelesség. Szellemi közösség, mert a felismerés a szellem szintjén történik. A nemzeti ébredés annyit jelent, mint annak a felismerése, hogy célom és feladatom van a világban, csupán nem az egyén, hanem egy nép szintjén gondolkodva. Így jön létre egy feladat, vagy cél irányába való törekvés, mely nem pusztán az életben maradást szolgálja, hanem egy megfogalmazott küldetés teljesítését.
A két fogalom között lévő tartalmi különbséget ott látjuk leginkább, hogy amíg a nép elválaszthatatlan a vértől, addig a nemzet elválaszthatatlan a szellemtől. A népet a közös származás tudata teremti, a nemzetet pedig a szellem szintjén megnyilvánuló akarat. A néphez való tartozás származásbeli kérdés, a nemzethez való tartozás pedig döntés kérdése. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a néphez tartozást az egyén elszenvedi, a nemzethez tartozást pedig cselekedetei és gondolkodása által választja. A nép egy állapot, a nemzet egy feladat.
A nemzet egyszóval hivatásközösség (vö.: „ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj”).
Ebből következik, hogy a ma használatos nemzetiség szavunk – amelyet ma a néppel azonosítunk – ezen logika mentén a nemzetet, mint szellemi közösséget kell jelentse. A népet – a vérségi kollektívát – pedig népiség szóval kell illetnünk. Vagyis az egykori Magyar Királyság nem egy soknemzetiségű (midőn nemzetisége csak egy volt, a magyar) hanem egy soknépiségű állam, melyben a magyar nemzetnek több népiség is tagja volt. A többi népnek (népiségnek) a magyar nép kölcsönzött nemzetiséget. Amennyiben törekszünk a következetességre, és a nemzetet nem a nép szinonimájaként használjuk, akkor nem használhatjuk a nemzetiséget egy nép jelölésére, hiszen ez logikai következetlenséghez vezet.
2. A nemzet és a nép természete
Az, hogy ki milyen néphez tartozik, a származásától függ. Nem dönthet róla, nem választja, készen kapja. Ennek okán kijelenthetjük, hogy a néphez való tartozás egy befejezett adottság, az egyénnek nem kell törnie magát az érdemszerzés rögös útján, hogy jogot formáljon maga számára, hogy a nép fiai közül egynek hívattassék. A nép fennmaradása nem egy tudatos cselekvés eredménye. Az okokat az ember élni akarásának törekvésében találhatjuk meg, abból a legelemibb ösztöni aktusból következik, hogy az ember normális körülmények között törekszik életének fenntartására. A nép fennmaradása az egyén fennmaradásának függvénye, tehát a nép mondhatni azért van, mert vannak emberek. Amíg egy adott népet egy nála erősebb nép hódítással, elnyomással, kiirtással meg nem próbál eltörölni, addig a nép fennmaradását az ember élni akarása biztosítja.
„Az egész rendszer középpontjában a közvetlen életszükség áll.”
Joó Tibor
A nemzet nem egy természeti képződmény, merőben szellemi termék. Egy adott korszellem kontextusa teremti meg, és másik korszellem formálhatja, vagy teljesen át is alakíthatja. Ezért szükséges, hogy definiáljuk először az ideát. Adott két halmaz, egyikben van egy etnikailag behatárolható, kultúrával, nyelvvel rendelkező embertömeg, melybe az ember a leszármazás útján sorolható be, a másikban pedig egy szellemi közösség, melynek hivatástudata van. Nem azt állítjuk, hogy ma a nemzetet ekképp nevezzük, de valamikor a nemzet és nép alatt ezeket értették. Amit viszont állítunk, hogy mindig létezni fog egy etnikai jellegű közösség (nép, népiség) és egy szellemi kollektíva, ha az utóbbinak nincs is neve, ha az adott kor sehogy nem nevezi, mint idea azonban akkor is létezik.
„Azt kell megadni, ami a nemzetet minden esetben konstituálja, ami létesíti, amiben él, ami ő maga.”
Joó Tibor
A nemzetnek minden korban más hivatástudata lehet, ami az adott kor szabta körülmények közt célként megfogalmazódik. Jellegét tekintve lehet arisztokratikus, vagy kiterjettebb, lehet csak a dinasztia tulajdona. Ami minden korban igaz rá, az lényegi természete, hogy maga a szellem terméke. A népnek is van szellemisége, hiszen van szellemi alkotása, így a népviselete, hagyománya, de a létrejötte nem az emberi szellem munkálkodásának eredménye. Hanem az idő és külső környezeti tényezők, melyek hosszú korokon keresztül egy azonos helyen élő embercsoportot egy etnikai egységgé forrasztanak. Mivel a nemzet egy szellemi létező, ezért a nemzeti egység csak szellemi egységben valósulhat meg. Így lehetséges az, hogy habár mindenki, aki etnikailag magyarnak tekinthető, az népiségében valóságosan magyar, de nemzetiségében már nem biztos. Egy szellemi közösség részévé az egyén csak tudatos döntése és abból következő cselekedetei által válhat. Ennek okán lehet valaki a vér szerint magyar, de tetteivel ki tudja zárni magát a nemzetből. Ahogy a nemzet hordozza magában a népet, hiszen a népnek a termése, akképp az állam hordozza magában a nemzetet, mert a nemzet teremti meg az államot. Persze a nemzet létének nem feltétele az állam, hiszen, ha külső, vagy belső tényezők (egy idegen nemzet/nép elnyomása, kommunista rezsim) nem akadályozzák, úgy a nemzet létrehozza saját államát. Az állam annyiban teljesíti feladatát, amennyiben az a közjót szolgálja. Az egyének számára biztosítani kell a lehetőséget, hogy boldogulni és kibontakozni tudjanak erkölcsi, szellemi és anyagi értelemben is. Ennek a végső célja az üdvösség kell, hogy legyen. Így a közjó inherens módon összekapcsolódik a krisztusi igazságokkal. Ezért az integralista politikai filozófia szerint szükséges, hogy a politikai hatalom a lelki hatalom alá rendelődjön. Ha elfogadjuk, hogy az állam feladata a közjó szolgálata, végső soron a nemzet tagjainak az üdvösségre való vezetése, akkor meglátjuk a kapcsolatot a nemzet, az állam és a közjó között, avagy össze tudjuk kötni a nemzet erkölcsi-szellemi tartalmát a krisztusi minőséggel. Ezen gondolatmenetet követve tehát kijelenthető, hogy az, hogy kit tartunk a nemzet részének, az magasabbrendű fundamentumokon nyugszik, és nem az adott kor hangulata, vagy nemzetről alkotott meglátása határozza meg.
3. Erdei és sztyeppei nemzet
Ahogy az ki lett fejtve, a nemzet mindig egy adott nép szellemi terméke. Habár egy nemzet létezésének feltétele, hogy legyen egy nép, amely életre hívja, ugyanakkor nem szükségszerűen létezik. Vagyis a nép léte nem indikálja a néphez köthető nemzet létezését.
A nemzet eredtét tekintve beszélhetünk két felfogásról. Az egyik az „erdei”, a másik a „sztyeppei” nemzet. Az erdei nemzet egy vérségi, származás alapú nemzeti idea, melynek tagjai azok lehetnek, akik beleszülettek a népbe, azt megelőzően a törzsbe. Ezen gondolkodásmód kialakulásáért az erdei, hegyi környezet és ahhoz adaptálódott életvitelnek az egyén világlátására gyakorolt hatása felelős. Ezen nemzeti felfogással azonosítható népek elődei viszonylag zárt területeken éltek, így alakult ki az, hogy a nemzetnek az lehet a tagja, aki vérségi származása okán tagja a közösségnek.
A sztyeppei nemzet egy merőben más elképzelés. A sztyeppe népe hatalmas kiterjedésű területek felett uralkodik. Életét a pásztorkodás teszi ki, vagyona az állatállománya, szemben az erdő népével, mely halászó, vadászó, gyűjtögető életmódot folytat. Az állatállomány őrzése folyamatos erőfeszítést igényel, annak időnként új területet kell hódítani. Az uralomról alkotott kép teljesen más. A sztyeppe népénél az uralkodó személye az, aki meghatározza a nemzetet. Hovatartozásodat nem a származásod dönti el elsősorban, hanem az uralkodó személye. Így tehát, ha az illetőt Attilának hívják és ő hun, akkor amennyiben a néped meghódolt a hunok előtt, akkor te, mint a meghódolt nép tagja szintén hun vagy (Attila és a hunok említése nem állásfoglalás a hun-magyar kontinuitás mellett). A sztyeppei népek az uralkodónak különleges képességeket tulajdonítottak, egyfajta babonás áhítat övezte a dinasztia vezetőjét, akihez tartozni áldás, vele harcolni dicsőség. Mao-Tun hun királynak a kínai császárhoz intézett levelében olvasható, hogy huszonhat birodalmat igázott le, és azt írja „ezzel mindezek hunokká váltak és a népek, melyek íjat feszítenek, immár egyetlen családdá egyesültek”. Mindez persze csak addig tart, amíg az uralmon lévő dinasztia harcaiban sikeres és szerencséje kitart, ugyanakkor, amint legyőzetik, már nem áldás és szerencse hozzájuk tartozni, az íjfeszítő népek pedig megszűnnek hunnak lenni. A nomád népek, mivel hatalmas területek felett bírtak hatalommal, így tevékenységük nem irányult a meghódoltatott népek saját népükbe való asszimilálására. Ez a fajta tevékenység időt, energiát és vért követelt volna. Meghagytak minden népet a saját népiségében, a hódító nép uralkodójához való hűséget várták el a győztes jogán. Elvárták ugyan a szolgálatot, de nem nyúltak a meghódolt nép kultúrájához.
4. A magyar nemzeteszme alakulása
A magyar nép értelemszerűen a sztyeppei nemzeteszmét hozta magával, mikor meghódította a Kárpát-medencét. Ez megnyilvánul magában a vérszerződésben is, amikor a kisebb törzsek egy nagyobb alá rendeződtek és mindannyian azon törzsnek a tagjai lettek. Nem a vér által, hanem szellemi közösségvállalással. Vagyis egy elhatározás, egy döntés eredménye a magyar nemzet. Ezt látjuk, amikor a kalandozások során sosem a teljes magyarság vonul hadba, hanem annak egyes törzsei. Ugyanis ez az a fajta különállás, ami a nomád életmódból következik, azaz, hogy a különböző népek megőrzik önállóságuk egy részét, és az uralkodó nép sem törekszik annak letörésére. Ezen majd csak szent István központosító törekvése változtat, de az sem törli el a nemzetről alkotott felfogásunkat, pusztán új keretet ad neki, miképp megjelenik a rendi nemzet.
„A magyarok régi hazájukból rendkívül rugalmas népfogalmat hoztak magukkal, melynek nem a faji és nyelvi egység, hanem a közös politikai és katonai vezetés adott tartalmat, amely tehát, idegen népek és néprészek csatlakozásnak és megszervezésének tág teret engedett.”
Deér József
Ezek a népek tehát egyek az uralkodó alatt, saját meghatározásuk szerint >hunok<, de szokásaikban, mindennapi rutinjukban pedig vérségi származásuk szerinti önmaguk. Együtt lélegeznek, együtt cselekednek, együtt halnak a dinasztiával, de mégis megőrzik népi jellegüket. Ezt hozza magával a magyarság, ezen szellemiség mentén alakít itt államot. A dinasztia urának tulajdonságaival immár a püspök által megkoronázott király rendelkezik, aki a király alattvalója, az a nemzet tagja is. Ennek a felfogásnak a nyomait látjuk Szent István intelmeiben, melyben fiát arra inti, hogy az ország különböző népeit hagyja meg szokásaikban, hagyományaikban. Joó Tibor szerint „a nyugati formák alatt egy nomád birodalom élt itt és erősödött”. Ekkoriban a nemzet alapvetően a nemességgel azonosíttatik. Ez természetszerűleg következik a társadalmi mobilizáció hiányából, a hűbéres társadalmi berendezkedésből, illetve abból az eszméből, hogy az a nemzet tagja, akit a dinasztia ura a „családba fogad”, vagyis nemessé tesz. Ez határozta meg őseink gondolatiságát egészen az úgynevezett „felvilágosodásig”, a liberalizmus és az azzal megszülető „modern” nacionalizmus megjelenéséig, amikor is a világban bekövetkezett társadalmi strukturális átrendeződés, technikai fejlődés következtében, a polgárosodás miatt egy világlátási átalakulás következett be, mely hatással volt elődjeink nemzetről alkotott meglátásaira is. Mivel a feudális társadalom megszűnt, ezzel párhuzamosan eltűnt a nemzetnek a rendiséggel való azonosítása is. Megmutatkozik az igény azon jogokra, melyekkel addig csak a nemesek rendelkeztek. Így formálódik politikai akarat szintjén igénnyé az ország minden lakójának felvétele a nemzetbe. Ez a nyugati hatás jelenik meg Magyarországon is.
Ahogy az elején már említettük, az erdei nemzetkép szerint a népből kerül ki a nemzet tagja, így lényegében nem történik más, mint ennek a foglomnak a kiterjesztése a nép minden tagjára. Viszont mégis megfigyelhető egy szellemi alászállás, és a nemzetfogalom lealacsonyítása, vagyis annak szellemi jellegének elveszejtése. Ugyanis ezen törekvés szerint a nemzethez tartozás a születés jogán jár a nép minden fiának, nincs törekvési szándékhoz kötve, nem egy kiérdemelt jussa az egyénnek, hanem alapvető jog, amihez nem társul kötelesség. A népnek pedig az a tagja, aki kultúráját hordozza, jelképrendszerét magáénak vallja és nyelvét beszéli (persze vannak kivételek, mint az írek és skótok). Ugyanezen gondolatiság lesz jellemző a kor magyarságának egyes vezetőire is. Ennek egyik megnyilvánulása a magyar nyelv hivatalossá tétele. Az akkori magyarok elfelejtették, mily nagy ellenszenvvel viseltettek, mikor II. József a németet akarta hivatalos nyelvként használni és ugyanazon érveket fogalmazták meg, melyeket II. József is. Majd meglepődött az ország többi népének ellenszenvén, amikor azok kényszerítve érezték magukat a magyar nyelv használatára, holott nem volt az más, mint önnön múltbeli felháborodásuk a némettel szemben. Mikor a magyarság már nem kölcsönözte a nemzetiséget az ország többi népe számára, mert olyan feltételeket szabott, amelyeket azok csak népiségük, lényegüket tekintve isteni teremtettségük megtagadásával tehettek volna magukévá, így a maguk nemzetiségét már nem a magyarságban, hanem saját magukban kezdték el keresni.
Őseink egészen Rákócziig különbséget tettek a „gens Hungarica” és a „natio Hungarica” között. Előbbi alatt a magyar nemzetet értették, utóbbi alatt pedig csak magát a népet. Az országnak számos natio-ja volt, de csak egy gens-t tartottak számon. Erre a földterületre, mint „hungaricae gentis regnum” hivatkoznak, vagyis a magyar nemzet királyságára. Rákóczi a „Recrudescunt” kiáltványában a „inclyti gentis hungariae” (dicső magyar nemzet) sebeiről beszél. Ez a felfogás szűnt meg az 1800-as évekre külső, nyugati hatás eredményeként. Persze voltak képviselői továbbra is, de már nem ők voltak a meghatározók. A nemzethez tartozást a nyelvhez kötötték, a magyarsághoz való tartozást ebben kezdték el látni, így ami egykoron csak az érintkezés és társalgás egyik eszköze volt, az nemzeti minimummá vált, megásva a sírt hazánk 1920-as temetésére.
5. Trianon kontextusában
Hazánk békéjét az őseink által ránk hagyományozott nemzeteszme szavatolta. Annak elvesztése okozta az ország népei közötti ellenségeskedés kialakulását, megteremtve a talajt azon külső erők számára, melyek így utat nyertek az addig velünk békében élő népek szívébe, hogy azok egységét belülről bomlasszák, és amikor a külső tényezők lehetővé teszik, szét is robbantsák. Miután a magyar nemzetről alkotott képet a nyelvhez, a magyarrá válást a nyelv ismeretéhez kötöttük, mi magunk zártuk ki azokat, akiket eddig hűségükért cserébe magunkkal egyeknek vallottunk.
„Míg a nemzetiség és nyelv kapcsolata a fejlődés folyamán be nem következik, addig a nyelv csak egyszerű érintkezési eszköz, melynek semmiféle nacionális értéke nincsen.”
Joó Tibor
A Kárpát-medence egysége csakis úgy képzelhető el, hogy visszatérünk őseink nemzeteszméjéhez, magunkévá tesszük azt és átformáljuk a modern nacionalizmus által megfertőzött elménket, melyben a nemzet egy vérségi köteléket jelent. Amennyiben ez nem történik meg, akkor Trianon esetleges revíziója csak időleges lehet, belső békét nem hozhat. Az ország egységét akkor csak külső, kedvező politikai tényezők tudnák biztosítani, de amint azok ismét ellenünk fordulnának, akkor hazánk ugyanúgy esne szét újra, mint ahogy az történt 1920-ban.
„Mivel a politikai szervezés magvát alkotó magyar nép nem önmagában, hanem csakis az uralkodó házhoz való sorsközösségi viszonyában alkotott egységet, s így a nyelvi faji szempontok kiélezése iránt kezdettől fogva nem volt érzéke.”
Deér József
A magyarság ősi nemzeteszméje nem volt vérséghez kötve, mert a kultúrkör, ahonnan származott nem ezt a felfogást alakította ki számára, de ez nem azt jelenti, hogy a vérnek nincs a rassz viszonyában meghatározó szerepe, ugyanis a magyarságtól, mint a fehér europid rassz tagjától legitim az ezen jellegének fenntartása irányuló törekvés. Nemzetünk egykoron a velünk sorsközösségben élő népek célszerű unióját jelentette. A magyar nép mellett azokat a népekét is, akiket az isteni gondviselés egy eszme mentén egy közös sors vállalására hívott el. Ha a magyar nemzetre nem úgy tekintünk, mint egy heterogén kollektívára, akkor akár azt is kijelenthetjük, hogy olyan, hogy magyar nemzet nem létezik. Számos nemzeti nagyunk nem volt vérségét tekintve magyar: Janus Pannonius, Nagy Lajos, Tomori Pál, Zrínyi Miklós, Semmelweis Ignác, Prohászka Ottokár, Puskás Ferenc, ahogy az aranycsapat több más tagja sem. A mi szempontunkból a nemzetnek a vérséggel való összekötése történelmünk számos nagyjának a kizárása nemzetből.
„A nemzetállam szükségszerűen csak egyetlen nemzet állama lehet, s ha a nemzet a néppel azonosíttatik, vagyis népnemzet, akkor az országlakó népek közül csakis egyetlen nép tarthat igényt a nemzet rangjára.”
Joó Tibor
Ezért értelmetlen jelenleg bármilyen revízióról is álmodozni, mert népünk nincs abban a szellemi állapotban (de más akadályok is fennállnak) amely alkalmassá tenné ismét a Kárpát-medence népeink egységbe fogására és a Pax Hungarica megteremtésére. Mindenki, aki a nemzetet egy etnikailag meghatározható tömbként tekinti tudattalanul is, de önként aláírja újra és újra Trianont, hisz akkor megvalósult az etnikailag tiszta népnemzeti állam. Pontosan emiatt Kárpátalja esetleges visszatérése kapcsán azt gondoljuk, hogy most ellentétes hatást eredményezne, hosszútávon kontraproduktív lenne, hiszen a helyes nemzetfelfogásból következően nem csak a kárpátaljai magyarok részei a magyar nemzetnek, hanem ruszin testvéreink is. Nekik is akarniuk kell, hogy újra a magyar nemzet részei legyenek, nélkülük az egység nem képzelhető el, az csupán öncélú területi hódítás lenne mely, ha rövid időre változtatna is status quo-n, ugyanazt a hatást érné el, amit Putyin ért el azzal, hogy lerohanta Ukrajnát. Valójában nem az orosz-ukrán egység felé tett lépést, hanem az ukrán nemzet megszületésének egy fontos momentumát idézte elő, avagy tette fel az i-re a pontot. Jelen politikai és történelmi kontextusban, különösen az orosz-ukrán háború függvényében negatív eredménye lenne egy Kárpátaljai bevonulásnak. Ezzel nem a hódító háború ellen foglalunk állást, hisz magunk is hódítás útján szereztük meg ezt a földet, pusztán a jelenkor körülményei és realitása mentén értelmezzük az eseményeket.
6. Konklúzió
Fogalmaink nem mások, mint a valóság leképeződései, ezért, hogy egy adott fogalmi kört miképp nevezünk lényegtelen, csak maga a fogalom tartalma számít. Ugyanakkor már megvannak azok a kialakult szavaink, melyeket egy fogalmi keretbe ágyazva ismerjük meg a valóságot. Amennyiben a szélsőjobb, illetve az úgynevezett nemzetioldal elengedi a nemzetnek, mint fogalomnak az itt foglaltak szerinti idealisztikus értelmezését, úgy hozzájárul a valóság torzításához. Nem azért idealisztikus, mert a jelen korunkban már nem aktuális, vagy nincs realitása, hanem mert örökérvényű fundamentumokon nyugszik, ugyanis a nemzet és a nép között minőségbeli különbség van. Tehát ennek a fogalmi különbözőségnek a tagadása nem csak az ősi nemzeteszménk szempontjából problémás, miszerint elengedjük őseink nemzetről alkotott felfogását, hanem, ha a nemzetet a modern kor meghatározása szerint értelmezzük, akkor legitimáljuk a valóság ezen kettőségének az eltörlését, amelyet a nemzet és a nép fogalmak nagyon szépen megkülönböztetnek. Ez a különbségtétel nem más, mint egy magasabb rendű igazság kimondása, ami nyilvánvalóan a valóságból táplálkozik, mert mindig joggal tehetünk különbséget a vérszerinti származás és egy eszmei eredet között. A nemzetnek a vérszerinti származással való összekapcsolása a nemzet valóságának meghamisítása, ami nem kevesebb, mint létrontás. Szükséges tehát elengedni a nemzetre, mint fogalomra tapadt etnikai meghatározottságot. Nem feltétlen azért, mert a realitások azt mondanák, hogy újra létrejöhet a Kárpát-medencei egység, de a Kárpát medence népeit közös akaratra, közös gondolatiságra és célszerű egységre csak ez hozhatja. Viszont, ha ez nem is valósulna meg soha, a nemzet akkor sem tekinthető egy vérségi köteléknek, mert ahogy azt levezettük, a nemzet minden esetben szellemi síkon mozog.
Zöldinges.net
