Recenzió George Minois „A pokol története” című könyvéről
Terek
A pokol térélmény. A mennyország is.
Kétféle tér. A mennyország szabad,
a másikra lefele látunk,
mint egy alagsori szobába,
föntről lefele látunk, mintha
egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele
egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)
alagsori szobának ajtaján át.
Ott az történik, ami épp nekem
kibírhatatlan. Talán nem egyéb,
kibontanak egy rongyosládát,
lemérik, hány kiló egy hattyú,
vagy ezerszeres ismétlésben
olyasmiről beszélnek azzal
az egyetlen lénnyel, kit szeretek,
miről se írni, se beszélni
nem lehet, nem szabad.
(Pilinszky János)
George Minois nagyszabású művében a pokolról szóló népi és teológiai elképzeléseket gyűjtötte össze az ókori fejlett és barbár pogány népek hitvilágától kezdve napjainkig, különös tekintettel a katolicizmusra. A recenzió a kötet tartalmának ismertetése mellett igyekszik bemutatni az igaz katolikus hit doktrínáját a pokolról, amely félelmetességét és szilárdságát talán nem is bizonyítja más jobban, minthogy mennyien mennyiféleképpen akarták már elferdíteni. [1]
- Egyedülálló mennyiségű gyűjtés
A magyar nyelvű kötetet a velencei Alessandro Vellutello 1544-ben kiadott Dante-kommentárjaihoz Francesco Marconi nyomdájában készült fametszetek illusztrálják, amelyek különlegesen gazdaggá teszik a tartalmat.
Kiss Ernő Csongor szavaival „Minois kronologikus szintézisében az ókori poklok szinkretista korszakától a bibliai képzetek lappangásán keresztül jutunk el a keresztény pokol kidolgozásáig, teológiai, népi és filozófiai elképzelésének konfliktusáig, a pokol általános érvényűvé válásáig, banalizálódásáig, majd visszavonulásáig és teológiai elévüléséig […] A felügyelet és a büntetés kérdését mélyrehatóan felvető könyv szerint a pokol nem más, mint egy a (hol kozmikusnak, hol hűbérinek, hol isteninek hitt) rend, a köz- és magánerkölcs fenntartása érdekében az emberi képzeletben létrehozott gigantikus büntetőtelep.”[2]
Az Ószövetség szövegeiből megállapítható, hogy az egyiptomi rabság még nem hatott a zsidók seoljára (i. e. 17–13. század, egy érzékek nélküli örök álomként leírt túlvilág, üdvözlés és kárhozat nélkül), csak sokkal később, a babilóniai fogság alatt (i. e. 6. század) Ezékiel és Jeremiás könyveiben jelenik meg először az egyéni felelősség után kirótt büntetés, illetve a feltámadás gondolata.[3] Az Újszövetségben pokol helyett jobbára az Ószövetség örök alvásként aposztrofált seoljára vagy a gyehennára (szemétégető és a bűnözők krematóriuma Jeruzsálem mellett, amely nagy hőfok, láng és bűz mellett működik) történik utalás, legalábbis Minois szerint, miközben az Újszövetség tele van a pokol végtelenségére utaló jelzőkkel (vö. Mt 3, 12; Mt 5, 22; Mt 18, 8-9; de Mt 13, 42-50 és a Jelenések Könyve nyilvánvalóan szól arról, hogy ez közel sem álomszerű, hanem örökké tartó kínszenvedés). Ezekből az igeversekből következtetik többek között a Jehova Tanúi, hogy a halál után az ember csak üdvözülhet, vagy örök álomba (seolba) merülhet.
Az egyházatyáktól kezdve (különös tekintettel Órigenészre) századonként ismerteti a korszakok néhány fontos, máskor kevésbé fontos prédikátorait, olykor teológusait (egészen a századfordulóig), akiket részletesen idéz, nagyon gazdagon illusztrálva különösképp a középkori katolicizmus lelkületét (pl. Aranyszájú Szent János, Nagy Szent Gergely, Aquinói Szent Tamás, Dante, Loyolai Szent Ignác, Nagy Szent Teréz, Xavéri Szent Ferenc, stb.). Egy példát kiemelve: a 18. századi klasszicista kritikát is részletesen ismerteti, Voltaire és Diderot vezetésével egy despota, kegyelmet, szeretetet nem ismerő, szolgáit saját képére formáló, majd (eredendő) hibáikért elkárhoztató keresztény Isten képét vizionálják, és Minois remek szövegválogatásokkal illusztrálja a deista, ateista, materialista filozófusok elképzeléseit.[4] Csak néhány további név, amelyeket részletesen szemléz még a kötetben, a teljesség igénye nélkül: Leibniz, Schopenhauer, Feuerbach, Hegel, Kant, Nietzsche, Kierkegaard és Sartre.
Kifejezetten találóan mutatta be azonban a pokol doktrínájának háttérbe szorulását a II. Vatikáni Zsinat után, és a Katekizmusban is jóval csekélyebb terjedelmet felölelő paragrafusa valóban rávilágít, hogy a Szentszék kommunikációjában éles váltás történt (pl. üdvözülhetnek-e olyanok, akik példás életet éltek, de önhibájukon kívül nem hittek Krisztusban; vö. Jn 14, 6).
A kötet legvégén Minois szűk 10 oldalban ismerteti saját felfogását a pokolról, amelyet természetesen nem bibliai, vagy egyházatyákon nyugvó alapokra helyez, hanem a saját elképzelésére faragja meg, és állítja be bálványként a kötet végén. Nagyszerűen koronázza meg ezáltal az egész szellemiségét a könyvnek: az olvasók mellett saját magát is átveri azáltal, hogy azt sugallja, bárki összeállíthatja a maga poklát, és néhány „arany középút” jellegű megjegyzéssel az máris befogadhatóbb lesz, mint a rettenetes teológiai alapokon nyugvó pokol.
- Amiről Minois tudatosan hallgat
A könyv kiváló példája annak, hogy a szerkesztésmóddal, a szövegek kiválogatásával, és különböző szerzők aránytalan hangsúlyozásával (vagy nem fajsúlyos bemutatásával) mennyire torz képet lehet bemutatni egy témáról. Kiváltképp érzékletes ez, amikor a századok teológusainak, prédikátorainak szövegválogatásai között összehasonlíthatatlanul több falusi és kisvárosi (jellemzően francia) plébánost találunk, mintsem a korabeli teológia meghatározó szerzőit. Nyilvánvalóan könnyű azt a látszatot kelteni, hogy az ún. „népi pokol” mennyire primitív a különféle kínzásoktól, amikor töredék annyi helyet szentel a kor tudományos íróinak.
Továbbá Minois tudatosan emel ki olyan teológiai vitákat, és teszi őket hangsúlyossá a bemutatásában, amelyeknek az értéke eltörpül a pokol alapvetései mellett (pl. a pokol tüzének valóságáról és metaforikusságáról rendszeresen visszatérő elem). A szerző tudatos torzítását, vagy meg nem értését tükrözi, hogy a közel 600 oldalas könyvben szűk 10 oldalt szentel Aquinói Szent Tamásnak és a halálos, illetve bocsánatos bűnök leírásának, illetve néhány oldalt Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatában leírt pokolnak. Nem meglepő, hogy bőségesen elemzi és visszatér Órigenész „poklához”, amelyben csak lelkiismeretfurdalás gyötri az elkárhozottakat, illetve a „pokol üres” és a „mindenki üdvözül” tételmondatokban összefoglalható elméletekhez, amely ugyan nem felel meg az igaz katolikus tanításnak és híjján van a biblikus és hagyományos alapoknak, de legalább a lelket megnyugtató olvasmányos élményt biztosít. Úgy vélem, a szerző esetében az Anyaszentegyház hivatalos teológiája (és intézménye) felé tanúsított alázatának hiánya szab gátat a hite megtalálásának, amely egy csodás, Isten dicsőségét tökéletesen megvilágító esemény lenne Minois életében, kiváltképp ilyen mennyiségű és minőségű irodalom elolvasása után. Ugyancsak az alázat hiánya indikálhatja benne azt a hozzáállást, mely szerint a pokol csak népi kreálmány a bűnök visszaszorításának érdekében.
Ezáltal a szerkesztésmóddal Minois azt a hatást kelti az olvasóban, hogy a pokol doktrínája (rengeteg) változáson ment keresztül, nincs valódi biblikus alapja, így igyekszik szavahihetetlenné tenni a katolikus teológiát – miközben pont a lényegről, hogy mit tanít doktrínaként az Anyaszentegyház, szándékosan nem részletezi. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy nem tudná olyan erősen sugallni a hamis álláspontját, ha bemutatná a hivatalos, tomista alapokon nyugvó pokol doktrínát, azonban pont ezáltal veszti el professzionális értékét a könyv. Ennek ellenére elismerendő a kutatómunka alapossága és kiterjedtsége, és a pokol iránt érdeklődőknek kiemelkedő forrásjegyzéket és kiindulási alapot nyújt a könyv.
- A damnumról – amelynek helye lett volna a könyvben
Kreeft és Tacelli apologetikai könyvében fejti ki a pokol tételes doktrínáját, a Szentszék logikai levezetésére alapozva, könnyen befogadható formában, alapvetően a szabad akaraton keresztül.[5] Alapos kérdés-felelet jellegű munkájukban részletesen ismertetik a hivatalos katolikus álláspontot, egyúttal reagálnak az ateista, fundamentalista, protestáns és egyéb kritikákra is, megerősítve a doktrína szilárdságát (és jól felfegyverezve a hitvédő olvasót). Ahogyan az ősbűn is a szabad akarat miatt következett be, úgy a halálos bűnök, amelyek elszakítanak minket Istentől, ugyancsak a magunk döntésének következményei. Ha pontosan tudatában vagyunk, hogy halálos bűnt követünk el, és szándékosan cselekedjük, tudatosan ellenszegülve Isten törvényeinek, ugyanolyan vétkesek vagyunk, mint az első emberpár az Édenkertben. Saját döntésünk vezérel abban, hogy elszakadjunk Istentől, és ha ezen az állapoton nem vagyunk hajlandóak változtatni, mielőtt elér minket halálunk pillanata, úgy szabad akaratunkból kerültünk a pokolra is. Ezáltal a pokol létezése nem mond ellent Isten örök szeretetének, hiszen Isten felkínálja azt nekünk, és ha mi szabad akaratunkból utasítjuk vissza, nem fogja erőltetni. Ez fordítva is igaz: ha mindenki automatikusan üdvözülne (vagy pl. reinkarnáció(k) után), akkor nem lenne szabad akarat, hiszen nem lenne választásunk sorsunk kimenetlében (nem beszélve arról a kálvinista abszurdumról, mely szerint Isten egyenesen a pokolra teremtett bizonyos embereket). (Emlékszem, kisgyerekként mennyire érthetetlennek tűnt, hogy miért szakadt el Ádám és Éva Istentől, a saját szabad akaratukból, pedig magam is hasonlóképpen cselekszem kisebb-nagyobb bűneimmel, gyakorlatilag folyamatosan Isten akarata ellen menve.) Végül pedig amennyiben nem létezne az örökké tartó, kínkeserves Istentől való elszakítottság állapota (a kárhozat, avagy a pokol), akkor az azt is jelentené, hogy Krisztus feleslegesen szenvedett kereszthalált az emberiségért, hiszen aki hisz Krisztusban (és a belé vetett hitét cselekedetein keresztül is gyakorolja), az üdvözül (vö. Róm 16, 6; 1Kor 6, 9-10).
A purgatórium és a pokol lelkiségéről (nem meglepően) Prohászka Ottokár atya írt párját ritkító szépséggel, az Elmélkedések az Evangéliumról című könyvében – 418. elmélkedésében eképp ír a tisztítótűzeről: „[a] tisztítótűzben szenvedő lelkeket mélységes öröm tölti el, öröm, csendes, szelíd, nyugodt, mély érzelem. Dante rányitott a lelkek pszichológiájára, mikor ecseteli, hogy könnyen siklik a purgatorio vizein a bárka, nem is fodrozza tükrét, s a lelkek nyugodtan ülnek benne s énekelnek: In exitu Israel de Aegypto… kimenekültünk Egyiptomból, száműzetésünk földjéről, hazamentünk…, győztünk, Isten szeret minket; leányai vagyunk, kik a menyegzőre készülünk. […] E lelkek érzései testből s világból kiemelkedett, kristálytiszta érzelmek. […] Nincs lélek a földön, mely oly közel járna s állna az Úrhoz!… Ez érzésből fakad a béke, béke a szenvedésben is. Tudja, hogy tisztulásban szépül meg. >>Ha egy lélek tisztulás nélkül jutna Isten szemléletére, tízszer többet szenvedne, mert látná a nagy ellentétet önmaga s a ki nem elégített isteni igazság között.<< […] S e mély, szent, békés öröm mellett ott sötétlik a szenvedés. A lélek abban a pillanatban, melyben a világból kilép, belátja egész valóját, tökéletlenségeit, rovásait. Félelmes fölségben emelkedik föl előtte az Isten szentsége, mellyel szemben a Szent Szűz tisztasága is csak árnyék […]. Érzi, hogy itt a végleges leszámolás órája, s szívéből kitör a legideálisabb bánat, mely reá száll, mint ahogy sűrű felhő száll virágos hegycsúcsra. Lát akadályokat önmaga és Isten közt, melyeket csak a tisztítótűz elégtétele háríthat el, s magára veszi a fájdalmat, melyet Isten ró ki rá, hogy eleget tegyen mindenért.”[6]
Majd Prohászka így folytatja a pokolról 420. elmélkedésben: „[a] modern ember könnyen megbotránkozik a két tűzön, mellyel Isten a maga fölségét s szentségét megvilágítja, a pokol s a tisztítóhely tüzén. […] Az ember elfelejti, hogy teremtmény és szolga, s kényes úri gyermeknek tartja magát; elfelejti, hogy Isten az abszolút végcél, s minden érte van; félreérti az örök szeretet akcentusait s az isteni irgalmat, mely szintén csak a tökéletességet szolgálja. Egyoldalúan érzelmei szerint ítél, melyek csipa lágyság s erőtlenség, s nem gondolja meg, hogy a szépségnek telítve kell lennie erővel. […] Kemény a hit a pokol tüzéről, de lelket erősít és szépít. […] A szívnek minden érzelme, mely nincs összhangban az Isten iránt való szeretettel, ott tisztul; a lélek ragaszkodásai, melyek lehűtik a teremtményekhez való vonalommal az Isten szeretetét – a hajlamok, melyek nem egészen őszinték és tiszták, bár a szív legtitkosabb redőiben rejtőzzenek – a leglágyabb ellenkezések, a leggyöngébb ellenszegülések, minden, ami a cél föltétlen érvényesülésével, a lét alfájával és omegájával ellenkezik – minden kivettetik. […] Mindkét tűzlángból hallom a szózatot: Vesd le saruidat! Tisztulj! Tűz által is. Örök tűz s ideiglenes tűz által érvényesül a Végtelen uralma s kikerülhetetlen akarata. Az Isten a valóság, az igazság, a szentség; ami van, ami erő, szépség, weény tökély van, az az övő; ami nincs, ami tagadás, ami ellenkezik vele, az meg nem áll előtte. Már most gondoljuk el, mennyi bűnünk van ebben a világításban, s mily érdemesek vagyunk a büntetésre; csak az erényes, erős élet segíthet rajtunk.”[7]
Zöldinge.net – Vendégcikk
- Bibliográfia
- Kiss, Ernő Csongor. „Lét(hé)re redukálva”. Helikon Irodalmi Folyóirat, vol. 25, no. 8, 2014 április.
- Kreeft, P. J., és Tacelli, K. R. A katolikus hitvédelem kézikönyve. Fordította Kolonits Klára és Tárkányi Lajos, Szent István Társulat, 2020.
- Minois, George. A pokol története. Fordította Sujtó László, Atlantisz Kiadó, 2012. Prohászka, Ottokár. Elmélkedések az Evangéliumról. Szent Gellért
- [1] Kiss.
- [2] Uo.
- [3] Szerencsére nem felejti el megemlíteni, hogy sokan a klasszicista kritikus áramból – Istennek hála – a halálos ágyukon, minden korábbi okfejtéseik ellenére feladatták maguknak a betegek kenetét (vö. Mt 7, 15-23).
- [4] Kreeft és Tacelli, 296-332. o.
- [5] Prohászka, 641-642. o.
- [6] Uo. 643-644. o.
- [7] Uo. 643-644. o.
