Pénteken ismét történelmünk egy meghatározó eseményének évfordulójához érkezünk. Lehetne ez a sokadik cikk az eseményeket értelmező, megmagyarázó cikkek között, de úgy döntöttem, most megpróbálom máshogy megközelíteni a történteket.
A ma embere elfelejtette milyen az, amikor az élete forog kockán, milyen nem tudni egy családtagja hogyléte felől. Él-e még, vagy már a holtteste egy bombatölcsérben, egy lövészárokban, vagy egy rommá lőtt város valamely épületében – esetleg alatta –, utcáján fekszik vérbe fagyva? És most elsősorban a nyugati kultúra emberére gondolok. Európában, eltekintve kisebb konfliktusoktól, mint az IRA harca, a délszláv háború és a napjainkban zajló ukrajnai incidens, nem volt jelentős háború. Nem azt akarom mondani, hogy probléma hogy él az apánk, és anyámnak sem kell izgulnia, hogy mikor viszik hírét a fia halálának. De mindez, és a technika ilyen ütemű fejlődése végett a nyugati ember elkényelmesedett. Megváltoztak az ideák, néptestvéreink már nem anyák meg apák akarnak lenni, hanem „élni” akarnak, mert milyen már elköteleződni 25 év alatt, hisz annyi mindent lehet csinálni. Ha akar is gyereket, akkor abból elég egy, meg amúgy is csak a baj van vele, sír, nyíg, meg még enni is kér. Szó mi szó: elvesztettünk valamit.
A II. világháború elvesztése vezetett ide, az akkori brit, amerikai, de meg merem kockáztatni, hogy sok kényszersorozott szovjet katona sem ezért harcolt. És bizton állítom, ha visszamehetnénk az időben és meg tudnánk mutatni nekik, mi lesz hazájukból, ha a nemzetiszocialista országokat legyőzik, önkét adják meg magukat és teszik le sorra a fegyvert.
A II. világégés volt az utolsó nagy csata, amikor Európa megmutatta élni akarását, mikor utoljára még felvette a harcot a liberalizmus és a kommunizmus pusztító szellemével szemben.
Szóval igen, elvesztettünk valamit. Az értékek, amik évszázadokon keresztül meghatározták az ember mindennapi működését, ma már csak egy letűnt kor rossz emlékei. A kötöttségek es kötelezettségek, melyektől a XXI. század kispolgára végre megszabadult és a gondolattól is rosszul van, hogy ismét alávesse magát valami magasabb rendűnek, ami túlmutat a mindennapok hedonista életvitelén.
És itt érkezünk el cikkem lényegi részéhez.
Unsere Mauern brachen, aber unsere Herzen nicht!
Németországban volt olvasható ez az üzenet, amikor a harc már egyre reménytelenebbé vált. Ha kimondva nem is, de ugyanez lehetett, Berlin, Budapest védőinek és ’56-os hőseink szívébe is írva. Falaink összetörnek, de szíveink nem! A ma embere ezt nem értheti, ezen nézőpont a lényegi problémáktól mentes életének a feladását jelenti. Hiszen ez egyet jelent azzal, hogy bármikor készenállok a halálra, mert nagyapáinkat, apáinkat megölhették, de az eszmét, ami szívünkbe van írva elpusztítani nem tudták. És mi őrizzük a lángot, továbbadjuk fiainknak, unokáinknak, ők ugyanígy, és mikor a megfelelő alkalom elérkezik seregünk készen fog állni. Akkor pedig számon fogunk kérni mindenkit, világunk megrontói pedig elnyerik méltó büntetésüket!
És ez ’56 hőseinek, Budapest és Berlin védőinek a szelleme: az örök helytállás!
Ez ma még csak annyit jelent, hogy elmegyek egy megemlékezésre és megélem ezt a szellemiséget, de eljön a nap, mikor megmérettetünk, hogy amit képviseltünk, azt a tettek mezején is tudjuk-e vállalni, akár életünket adva az Igazságért, és azért amiért ’45-ben és ’56-ban, a kudarc biztos tudatában is, elődeink az utolsó emberig harcoltak.
Jön az új világ, jön a jobb kor, a halál jele alól hirdetjük, hogy jön a győzelem, de addig még az kezünkben nincs, számunkra nincs, és nem lehet más gondolat, nem lehet más akarás, nem lehet más törvény, csak egy a HARC!
Isten vezessen minket!
Zöldinges.net – Bognár Albert
