A XXI. századra a demokrácia, és az ezzel kéz a kézben járó liberális triumvirátus (szabadság, egyenlőség, testvériség) szellemisége sajnálatos módon olyannyira átitatta a magukat deklaráltan jobboldalinak mondott személyek és mozgalmak világlátását, hogy akarva-akaratlanul is, de ezen szemléletmód gyakorlati realitássá érett életük legtöbb szegmensében. Ez a legszembetűnőbben a “jobboldalnak”, vagyis inkább az ún. nemzeti radikalizmusnak (lásd: a Mi Hazánk vagy a korai Jobbik) a pártpolitikához fűződő viszonyában tükröződik vissza.
Ismerjük a mantrákat: “sorsdöntő választás”, “a jövőnk a tét”, “most dől el az ország/Európa sorsa”. Ennek a mentalitásnak az egyik legsajnálatosabb következménye a változás lehetőségének leredukálása és hamis értelmezése. A legtöbben ugyanis a rendszer átalakításának az elméleti koncepcióját bezárják a demokratikus keretrendszer biztosította játékszabályok közé. A változást így nem önmagukban, hanem a külvilágban, azaz egy adott pártpolitikai formációban keresik. Elhitetik magukkal, hogy az X behúzása, a fülkeforradalom jobb a fotelforradalom kényelménél, és elég egy jobb világ eljöveteléhez. Ha azonban a valódi társadalmi változás pártján állunk, akkor hamar el kell felejtenünk a “szavazósdit”, és a pártokban való gondolkodás helyett tudatosítanunk kell magunkban, hogy az egyetlen járható út az a lelkek forradalmának gondolata.
Ezen konklúzió realizálásához meg kell értenünk a következő oksági láncolatot. A rendszerszintű társadalmi változás a következő három pilléren nyugszik:
- Először is a belső változáson az egyén szintjén, egy olyan meghatározott létszemléleti koncepció mentén, amely kvázi életvitelszerű reflexként ivódik a szubjektumba, így válva a mindennapi élet szerves részét képezve egy mindenre kiterjedő látásmóddá.
- Majd következő lépésként egy szellemi (világnézet) és erkölcsi (értékek) megújuláson a közgondolkodás síkján, amely a tömeg szintjén egy új kollektív akaratba egyesülve majdhogynem dogmaként vésődik be a társadalmi tudatba, egzisztenciálisan áthatva azt.
- Végül a politikai aktivizmus által a szellemi küzdelem, azaz a kultúrharc gyakorlati megnyilvánulásán, amelyben az individuális (1) és a kollektív (2) dimenzió a kulturális intézményrendszerek (pl. oktatás és média) és így az egész társadalom ideológiai átformálásában kulminálódik.
Ezt az ok-okozati viszonyrendszert hívjuk röviden metapolitikának, amely a társadalmi átalakulás frontvonalaként funkcionálva alapjaiban véve határozza meg egy társadalom működési elvét. Célja a kulturális hegemónia megszerzése, azaz az emberek azon világnézeti és értékrendbeli fundamentumainak a meghatározása, amelyek a társadalomban kialakított véleményhegemónia ideológiai vezetésén nyugodva determinálják az adott társadalom politikai és gazdasági felépítését.
Ehhez létre kell hoznia és el kell terjesztenie azokat a kulturális nézeteket a civil szférában, amelyek az adott világnézet erkölcsi és szellemi támaszaként át tudják hatni és gyökeret tudnak ereszteni a közgondolkodás és a közértékrend területén.
Az emberek ugyanis a civil társadalom szintjén nyugvó világnézeti koncepciók, a kulturális szféra közvetítette ideák alapján értik és határozzák meg maguk körül a világot, befolyásolva ezzel a politikai társadalom szerkezetének mibenlétét. A kulturális intézményrendszerek azok, amelyek társadalmi szocializáció által reprodukálják a civil szféra világnézeti hovatartozását, meghatározva ezzel a mindenkori társadalmi struktúrát és a társadalmi létet is.
A hegemón helyzetben lévő korszellem politikai és társadalmi rendszere tehát nem csupán a politikai társadalom által történő választások útján tartja fent hatalmi pozícióját, hanem – és ez a legfontosabb komponense a kulturális hegemónia gyakorlásának – a civil társadalom erkölcsi és szellemi értelemben vett hozzájárulásával, aminek közvetlen hatásaként a domináns világnézet és az ezen ideológia által közvetített erkölcsi minták a társadalmi diskurzusba hatolva effektíve el tudnak terjedni. Következésképp – mivel a társadalomban élő emberek teremtik meg a politikai realitásokat – az államhatalmi, valamint a politikai szektor mindössze az adott létszemlélet által kialakított kulturális dominancia szellemi irányelveit és az ezeket hordozó civil társadalom “utasításait” követi.
A metapolitikai stratégia és a kulturálisan hegemón státusz kialakításának az akarata – mint a valódi változás gondolata mögött meghúzódó realitás – pedig értelemszerűen magában hordozza az erkölcsi és szellemi értelemben vett regnáló hatalom elleni fellépést, a kulturális értelemben vett politikai rendszer társadalmi beágyazottságának a felszámolását. Ennek az eredményessége pedig attól függ, hogy sikerült e elsajátítanunk a rendszert átható és mozgató szellemi mechanizmusok működését (metapolitika) és egyrészről erre alapozva aláásni azokat a domináns értékeket, amelyek meghatározzák a mindennapi társadalmi tudatot (liberalizmus), másrészről pedig – és ezen van a hangsúly – újrafogalmazva őket sikerül e megteremteni a meglévő hegemonikus rendszer elsősorban szellemi, másodsorban pedig intézményi alternatíváit az intellektuális diskurzusban és a társadalmi gondolkodásmódban.
Amíg tehát nem történik meg ez a kulturális fordulat – avagy a lelkek forradalma – addig teljesen felesleges álmodozni bárminemű politikai forradalomról a hatalmi struktúrák tekintetében és arról, hogy a demokrácia szabta politika rendszer bármiféle változást is magában hordozhat. Ugyanis a demokrácia által kialakított mozgástér kiváltképpen a jelenlegi kulturális trendek védelmét szolgálja, mind erkölcsi, mind pedig szellemi tekintetben (lásd: politikai korrektség).
A kulturális hegemóniát birtokló ideológia, a liberalizmus által behálózott demokratikus keretrendszer és az ebben kibontakozott politikai sokszínűség által megengedett “szabadság” csak és kizárólag a rendszert erősíti. Tudniillik csak azon eszmei irányzatok és magatartásformák irányába lép fel toleránsan, amelyek lényegi alapjait nem érintik, és így nem vonják kétségbe fennállásának legitim működését. Magába olvasztva ezzel minden olyan társadalmi és politikai alternatívát, amely hisz a rendszer belülről történő megváltoztatásának mítoszában.
A rendszer ezen módszerének sikeressége abban áll, hogy a politikai ellenzéket ún. “szelíd öleléssel fojtsa meg”. Ugyanis kritikusaitól is elvárja, hogy az alternatív politikai program megfogalmazásakor is alkalmazkodjanak az általa kínált ideológiai vázhoz (vö: legyenek politikailag korrektek). Abban az esetben, ha ez teljesül, akkor eltűri a létezésüket és “szószéket kínál” számukra. A kritikus hangok így annak a reményében, hogy felálljanak a “szószékre” és ezáltal belülről javítsák meg a rendszert, meghajolnak a demokrácia által előírt politikai játékszabályok előtt, amely mind ideológiailag, mind pedig az ebből táplálkozó politikai program tekintetében csak egyetlen egy forrását jelöl meg a valóság értelmezéseként és egyetlen érvényes olvasatát adja a társadalmi realitásnak.
Egy olyan keretrendszert teremt, amelyen kívül a társadalom tagjai számra nem létezhet más elfogadható alternatív narratíva. Ennek a következtében a demokratizmus védekező mechanizmusa el is érte célját. Célját, hogy behódolói valóban elhiggyék és teljes mértékben a sajátjuknak érezzék, hogy a fekete az valójában fehér, a négy pedig néha öt. A fiatal rendszerellenes lázadó pedig miután magáévá tette a demokrata látásmódot és az általa kínált “igazságot”, a valóságot immáron úgy értelmezi, ahogy azt “kell”: a demokratikus keretek között.
A folyamat megértéséhez álljon itt egy rövid idézet George Orwell, 1984 c. disztópikus(?) regényéből: “Mi megtérítjük, hatalmunkba kerítjük a lelke legbensejét, újjáalakítjuk, […] a magunk oldalára állítjuk, nem látszatra, hanem őszintén, szívvel-lélekkel. Magunk közül valóvá tesszük” – jegyzi meg O’Brien Winstonnak a vallatása közben. Tű pontos analógiája ez a rendszer demokratikus működésének.
Mindez ugye oda vezet, hogy előbb-utóbb azon politikai pártok és azok szavazói is annak a rendszernek a fenntartójává szegődnek, amelynek megdöntésére annak idején vállalkoztak. Így a rendszer ellenzéki szerepében tetszelgő politikai erők is segítő kezet nyújtanak a rendszer alapjainak fokozatos újratermeléséhez. Mindezek következményeként az egyén életének minden területe egy olyan egydimenziós létformává süllyed, ahol a rendszer világnézeti alapjait kizárólag a liberalizmus szolgáltatja, a gyakorlati értelemben vett politikai keretrendszerét pedig a demokrácia adja.
A folyamat betetőződésével a társadalom tagjai pedig egyszerűen képtelenek lesznek túlmutatni a rendszer által felkínált értelmezési keret határin túl, mivel az integrációs tendenciáknak köszönhetően az emberek úgy érzékelik a körülöttük lévő világot, mintha a fennálló társadalmi rendszer minden aspektusa az élet teljessége volna, és mintha ez lenne az egyedüli lehetséges létezési mód. Így idővel a kritikai reflexió elhalványulásával azon kapják magukat, hogy annak az értékrendnek és gondolkodásmódnak igyekeznek megfelelni, amely ellen egykoron még igen erőteljesen hallatták a hangjukat (lásd: Jobbik).
A behódolásukkal, a játékszabályok elfogadásával gyakorlatilag legitimálják a rendszer létjogosultságát és működését, mint természetes létállapotot, mindenki számára előnyös politikai és világnézeti berendezkedést, fokozatosan részévé válva annak. Mindezt úgy, hogy közben paradox módon a “rendszerváltás” igényével léptek fel.
Aki tehát a demokráciában a pártpolitizálás mellett teszi le a voksát, egy rendszerszintű társadalmi változást remélve, az bátran mondható, hogy eleve kudarca van ítélve. Hiszen látszat “eredményei” nem a rendszer világnézeti lényegét érintik, hanem csupán egy zárt struktúrába ragadva a felszínt kapargatják (vö: CSOK). Ez nem véletlen, hiszen a politikai pártoknak nincsen koherens világszemlélete, mivel a pártpolitika céljaik ezt nem követelik meg. Nincsenek mélyen meggyökereztetett értékeik, de vannak érdekeik, amelyek viszont előírják egy látszatideológia felszínes alapjainak a lerakását, ami köré fel lehet építeni egy pártkommunikációs stratégiáját (vö: Fidesz és a kereszténydemokrácia, Mi Hazánk és a nemzeti radikalizmus).
De ezek a világnézeti irányultságok a legtöbbször nem lényegükhöz tartozóan képzik részét az adott pártformációnak, hanem felmérve a tömeg igényeit, kvázi marketing célokat szolgálva segítik a szavazatmaximálást. Nem értékek, hanem érdekek bújnak meg mögötte. E végett minden felülről irányított kezdeményezés a társadalom szellemi reformjára nézve egy eleve halva született elképzelés, hiszen az, a pártpolitika demokratikus zártsága révén soha nem fog metapoltikai síkon érvényre jutni. Soha nem fogja áthati a társadalom kulturális dimenzióit, mert irányelvének központi magja nem a szellemi-erkölcsi vezetés minőségén nyugszik, hanem a szavazatok mennyiségén.
Persze az már más kérdés, hogy alapjában véve a demokrata hatalompolitika ezzel eleve nem foglalkozik, hiszen egyrészt a tudatalatti síkján tisztában van vele, hogy a jéghegy csúcsáról nem tudja a kultúrharc feltételezett részeseként befolyásolni a víz alatt lévő kulturálisan hegemón helyzetben lévő aktuális korszellemet. Másrészről pedig ezt nem is akarja, hiszen – ahogy már említettem – a demokrácia hamis szükségletei és a liberalizmus hamis értékei, mint természetes létállapot lettek belekódolva tudatába.
Nem akarhatja, mivel a baloldaltól a jobboldalig bezárólag alapvetően érdekelt a rendszer működésének fenntartásában, mivel érdekpolitikája – mint a rendszer politikai haszonélvezőjét – szorosan hozzáláncolta ahhoz. Az egyik kedvenc “(szoba)festőm” szavait idézve: “…az úgynevezett demokráciákban még véletlen sem a nép érdeke a fő szempont. Ami válójában számít, az a megélhetése és fennmaradása ezeknek a demokratáknak.”
A kérdés, hogy miért hisszük el még újra és újra, hogy alkalmazkodva, belülről, a rendszer játékszabályait elfogadva valódi változást érhetünk el? Miért hisszük, hogy a szavazófülkében dől el a jövőnk, és hogy a változás az X behúzásán múlik? Fel kellene végre ébredni és tudatosítani magunkban, hogy a rendszer kiszolgálóiként csupán egy olyan ördögi körbe kerültünk bele, amely lépésről lépésre, szépen lassan felőröl minket és megfoszt mindattól, ami igaz, szép és jó. Fel kellene ébredni és tudatosítani, hogy nem mi vagyunk a rendszer trójai falova, hanem a demokrácia által a rendszer a miénk. A pártpolitika révén nem mi változtatjuk meg belülről a rendszert, hanem a rendszer változat meg minket. Nem mi formáljuk a társadalmat és a korszellemet, hanem a társadalom formál minket.
Miért? Egyszerűen azért, mert nem vagyunk hajlandóak megérteni a változás mibenlétét. Nem vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy a változásért nekünk kell tennünk. Nem fogadjuk el, hogy a változás gondolata mögött megbúvó szellemi-erkölcsi bázis nem csak a szavazás pillanatában kell, hogy szemünk előtt lebegjen, hanem át kell, hogy hassa lelkünket és lényünk egészét. Végig kell, hogy kísérjen minket életünk minden napjában, minden órájában és minden percében. Először önmagunkban kell rendet rakni és azon változás előfutárává válnunk, amit látni szeretnénk a világban. Nekünk kell azon emberi minőség rehabilitációját végrehajtani, amely előidézi a társadalmi változás igényét. Minden azon áll vagy bukik, hogy sikerül e önmagunkban elvégezni ezt igazodási folyamatot, mint intellektuális és erkölcsi reformot és, hogy képesek vagyunk e saját magunk életével igazolni azokat az értékeket, amelyekért síkra szálltunk. Ehhez pedig kevés az X.
Változz és változtass! Továbbra is csak ezt tudom mondani…
Zöldinges.net – Váradi Attila
