Március idusára

Idén rendhagyó módon emlékezünk meg a szélsőjobboldal egyik legmegosztóbb témaköréről, a március 15-i eseményekről. Az alábbiakban két tanulmányt közlünk, melyek egyike legitimista, míg a másik szabadságharc-párti álláspontot képvisel. Mindkét tanulmány szerzője hungarista történész, akik egykor a PHM holdudvarában tevékenykedtek. A két eltérő interpretáció megmutatja, hogy a hungarista ideológiában és történelemszemléletben helye van nem csak eltérő keresztény felekezetek képviselőinek, de bizonyos történelmi sarokpontok más-más megvilágításának is.

Veridicus:
Óvakodj március idusától?

IRÁNYELVEK NEGYVENNYOLC HUNGARISTA MEGÍTÉLÉSÉBEN

Negyvennyolccal kapcsolatban már mindent leírtak, és annak az ellenkezőjét is. A kérdés az, hogyan viszonyulhatunk hozzá hungarista szempontból?

Ehhez legjobb, ha a hungarizmus erkölcsi, szellemi és anyagi alapja, vagyis a tértől és időtől független értékei mentén vizsgáljuk meg a kérdést. A kérdést bonyolítja az, hogy 1848 komplex jelenség volt úgy térben, mint időben.

1848 és a nacionalizmus

Az ember világnézetének elsődleges viszonylata az, ahogy önmagát tekinti, ami az ő »Én«-sége – az ő »Ego«-ja. Ez az ember nacionalizmusa, mely fogalom nem feltétlenül a liberalizmus korában kialakult nemzeteszmét jelöli. Ez egyidős az emberrel, az emberi természet elidegeníthetetlen része, mely akkor jött létre, mikor az első ember azt mondta: „Édes hazám!”

Nyilván, ha ebből a szempontból tekintjük 1848 szerves és alkotmányos módon a korszellem diktálta állammodell közjogi kereteit teremtette meg az áprilisi törvények szentesítésével és becikkelyezésével.

A probléma az, hogy mivel máshol ez ténylegesen, a szó eredeti értelmében forradalmi úton ment végbe, az uralkodót körülvevő udvar politikáját erőteljesebb intervencióra késztette. Az udvar radikalizálódásával párhuzamosan a hazai politikai élet is kossuthista irányba ment el, és ezzel párhuzamosan az eredetileg a nemzetiségeket integráló magyar nemzettudat szétválasztóvá vált. Az Országos Honvédelmi Bizottmány felállításával, majd V. Ferdinánd király akadályoztatásával mindkét oldalon meginduló alkotmányellenes tevékenységek a háborút elkerülhetetlenné tették.

A Szent Korona mellőzése, valamint más törvények és törvényjavaslatok világossá tették, hogy Kossuth és köre egy szélsőségesen liberális irányba akarja elvinni a magyar nemzeteszmét egyik részről.

Másik részről az udvar az olmütz-i oktrojációval a magyar alkotmányosság és szuverenitás megsemmisítését deklarálta.

Túl a közjogi fiaskón, amit a megtorlások bizonyos igazságtalanságai is elősegítettek (például az, hogy az 1848. október 3-a utáni tevékenységért kérték számon elvileg a résztvevőket, és Batthyány ekkor már végleg lemondott), itt a nemzet létét fenyegető soviniszta felfordulások és lázongások történtek, ami magyarellenes népirtásba torkollott. Túl minden ideológiai kérdésen az embernek természetjogi kötelessége volt akkor is a haza, a nemzet, az ártatlanok védelme mindenféle, minden emberiességből kivetkőzött haramiákkal szemben.

1848 és a krisztianizmus

Az emberi »Én« keresi a kapcsolatot az »Abszolút«-tal. Ennek kiteljesedése Krisztus evangéliumában áll fenn.

1848 azonban vallási szempontból a vallásközömbösség felé tett komoly lépéseket, és erősen egyházellenes éle is volt, ami a korszellemből érthető, ha el nem is fogadható. A zsidóság emancipációja is győzelem esetén hamarább következett volna be. Ezért ezt fekete pontként írhatjuk 1848 számlájára.

1848 és a szocializmus

Az emberi »Én« keresi a kapcsolatot a »Mi«-vel; az ez az ő közösségi vetülete, az »Ego« szocializmusa. Negyvennyolc tett bizonyos lépéseket ebben az irányban (például a jobbágyfelszabadítás által), azonban ezeket meggondolatlanul téve, megágyazott ezzel a szélsőséges kapitalizmus igazságtalanságainak.

1848 és egy fontos megkülönböztetés

Meg kell egymástól különböztetnünk három dolgot, akkor is, ha ezek optimális esetben illeszkednek egymáshoz:

1.) a nemzeti érzést;

2.) a nemzettudatot;

3.) a nemzeti eszmét.

A nemzeti érzés olyan, mint a szerelem. Nagyszerű dolog, de súlyos tévutakra is vezethet, ha rosszul van beirányozva, hamis célok és eszmék szolgálatára hangolhatják. Ahogy egy legényember sajnos a falu rosszába is beleeshet, mint ló a gödörbe. Egy szlovák a sohasem volt Nagymorva Birdalomért is lelkesedhet őszintén, ahogy egy román a dákokért. A nemzettudat esetében tudatos cselekvésről van szó, tudatos önismeret kialakításáról. Itt fontos az igazság, és nem az átmeneti hangulatok alapján való érték- és eszményválasztás. Csak erre épülhet egy olyan nacionalista ideológia, egy olyan nemzeteszme, ami kiállja az idők próbáját.

Hogy 1848 részben, vagy egészben a magyar nemzeteszme történeti olvasatába hogyan helyezhető el, további elmélkedést és vizsgálatot követel meg. Addig is hajtsunk fejet azok előtt, akik tiszta szívvel életüket áldozták nemzetünkért!

Dicsőség a Hősöknek!

Jakobey Károly: Buda bevétele 1849-ben

Dobronyi László:
Gondolatok az 1848-as magyar forradalomról és szabadságharcról

Az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc megítélése nem tekinthető egységesnek a „nemzeti táborban”. Tradicionalista és legitimista körökben általában véve baloldali, a forradalmak mögött álló szabadkőművesség felforgató tevékenységeként szokták értelmezni, melynek alapvető célja a királyságnak, mint államformának a megdöntése, a társadalmi nivellálódást előidéző liberalizmus és nacionalizmus(!) eszméinek érvényre juttatásával. Így közülük egyesek arra ragadtatják magukat, hogy véleményük szerint teljes mértékben jogszerű volt annak leverése, valamint az azt követő véres megtorlás is. Mások szerint viszont nemzetünk történelmének egy dicsőséges eseménye, amelynek során felvettük a harcot az elnyomó osztrák és az orosz intervenciós hadak túlerejével szemben, amely büszkeséggel tölthet el minden magyart. Végül vannak, akik szerint a liberális március 15-i forradalom elvetendő, viszont a hazánk védelmében folytatott szabadságharcra tisztelettel kell emlékeznünk.

Én azon a véleményen vagyok, nem szabad, hogy múltbeli események megítélése éket verjen magyar és magyar, hungarista és hungarista közé.  Hanem az a fontos, hogy elsősorban a jelenre és a jövőre koncentráljunk, közösen határozzuk meg azokat a feladatokat, célkitűzéseket, amelyeket nekünk vagy utódainknak meg kell egykor valósítani nemzetünk és hazánk megmaradásának, felemelkedésének, dicsőségének érdekében. Viszont úgy gondolom szükséges, hogy történelmünk kiemelkedő jelentőséggel bíró eseményeiről diskurzusokat, vitákat folytassunk, közelebb kerülve ezek helyes értelmezéséhez, hiszen közös történelmünk ismerete, a nemzet nagyjaink tisztelete fontos építőkockáját jelenti nemzeti identitástudatunk elmélyülésének.

Valamennyi történelmi esemény elemzésekor elsősorban azok eszmetörténeti vonatkozásait kell szemügyre vennünk, meg kell vizsgálnunk milyen eszmék, ideológiák hatásai nyilvánultak meg bennük, illetve mik voltak ezeknek a nemzetek, a társadalmak életébe átültetendő elvi és gyakorlati céljai. És törekednünk kell arra, hogy ne a jelen kor szemüvegén keresztül, sokkal több ismeret és történelmi tapasztalat birtokában szemléljük az akkori történéseket, hanem próbáljuk beleképzelni magunkat a vizsgált kor viszonyai közé. 

Az 1848-as forradalom és szabadságharc törekvéseit elsősorban a magyar kultúra egy felemelő, virágzó korszakában, a reformkorban kikristályosodó liberalizmus és a nacionalizmus hatotta át. A nyugat-európai liberalizmus az angol és a francia felvilágosodás alapvetően téves eszméiből fejlődött ki és vált uralkodó ideológiává és gyűrűzött be Európa, majd a világ legtöbb országába. Viszont óvva intenék mindenkit attól, hogy a dolgokat leegyszerűsítve egyenlőség jelet tegyünk minden esetben a liberalizmus más és más országokban jelentkező megnyilvánulási formái közé, valamint egy kalap alá vegyünk minden forradalmat, és azokat valamennyi esetben negatív folyamatként definiáljuk. Így a reformkorban kibontakozó magyar liberalizmus abban a tekintetben mindenképpen különbözött angol és francia válfajától, hogy nem tartalmazott keresztényellenes tendenciákat, mint ahogy a 48-as forradalmunk sem torkollott olyan óriási mértékű, több százezer halálos áldozatot követelő, apácákat és más egyházi személyeket sem kímélő esztelen vérengzésbe, mint ami az 1789. évi francia forradalom fő jellemvonása volt, nem beszélve azokról a szándékokról, amelyek a kereszténység eltörlését tűzték ki célul. (A jakobinusok a keresztény egyházakat betiltották és helyettük a „Legfőbb Lény kultuszát” vezették be.) Ugyanakkor a 19. századi magyar és más országok liberalizmusa merőben különbözött annak mai formájától, hiszen ez az eszmeiség a 20. századra teljesen eltorzult, és céljainak világszinten történő megvalósulása után lett a faj és téridegen bevándorlók, kisebbségek, valamint a nemi és egyéb társadalmi devianciák jogainak szószólójává. Ez persze nem jelenti azt, hogy a 19. századi magyar és európai liberalizmus ne tartalmazott volna negatívumokat, ne lenne a történelem letűnt, túlhaladott eszmeisége a jelenkori csúf, még ugyan regnáló, világszinten egységesülő társával együtt, viszont abban a korszakban, amikor megszületett, azt kell mondjuk, volt létjogosultsága. Mert akkor csak két alternatíva létezett, feudalizmus, vagy liberalizmus. A társadalmi gazdasági viszonyok fejlődése pedig szükségszerűvé tette, hogy akkoriban a hivatását már betöltött, idejétmúlt feudalizmust felváltsa a polgári átalakulás, a liberális kapitalizmus.

A 19. század másik uralkodó ideológiája a nacionalizmus volt, amely a magyar reformkor és az azt követő 48-as események másik fő mozgatójaként jelent meg. Ez tulajdonképpen a modern nemzeti eszme, amely az ember lelkében mindig ott szunnyadó alapvető irányultságra, a hazaszeretetre épült, de új törekvéseket fogalmazott meg. Tartalmát tekintve legfontosabb eleme, hogy megalkotta a magyar politikai nemzet fogalmát, melynek jogkiterjesztés révén teljes jogú tagja lehet minden a hazánkban élő valamennyi népcsoport rendi, társadalmi, vagyoni, nemzetiségi, vallási hovatartozás nélkül. Ennek feltételeként jelent meg a jobbágyság mentesítése az őket a földesurakhoz kötő úrbéri terhektől (robot, adózás), és hogy váljanak földjük szabad birtokosaivá. Hungaristaként természetesen ezekkel a célokkal szinte teljes mértékben azonosulni tudunk, az más kérdés, hogy volt a 19. századi magyar nacionalizmusnak is fogyatékossága, miszerint több neves reformkori gondolkodó fenntartásai és figyelmeztetése ellenére (Kölcsey, Vörösmarty, Kossuth, Széchenyi,) a fajidegen, honképtelen és talajgyökértelen népekre is jóhiszeműen a magyar nemzetbe integrálhatóként tekintett, aminek következményeképpen 1849-ben a szabadságharc alatt, Szegeden a magyar országgyűlés kimondta a zsidóság emancipációját. Ugyanakkor nem tartalmazta egyértelműen a Kárpát-medencét alkotó testvérnépek jogi helyzetének a rendezését, nem kínált  autonómiát számukra, igaz a kor viszonyai között, ez nem is nagyon volt elvárható. A rendkívül sok pozitív és előremutató gondolatot tartalmazó 19. századi nacionalizmus sallangjainak levetése, fejlődése, tökéletessé válása csak jóval később, több mint 80 esztendő eltelte után a Szálasi Ferenc által megalkotott Hungarizmusban valósult meg.          

De nézzük meg milyen célokért vonult utcára 1848. március 15-én a forradalmi tömeg Pesten. Ezek áttekintéséhez segítségül hívhatjuk a 12 pontot. Legyen évenkénti országgyűlés Pesten, alakuljon független felelős magyar kormány, létesüljön egy független Magyar Nemzeti Bank a Rotschildok tulajdonában lévő, bankjegykibocsátási joggal rendelkező Osztrák Nemzeti Bank ellenében. Az előbb felsoroltak a szuverén állami lét fontos, mellőzhetetlen intézményei. Továbbá valósuljon meg a törvény előtti egyenlőség társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül, állítsanak fel egy önálló nemzeti hadsereget, szabadítsák fel a jobbágyokat, legyen közös teherviselés, a magyar katonákat csak a magyar nemzet érdekeinek megfelelően a haza védelmében lehessen harcra kötelezni, törvényhozási, kormányzati, közigazgatási tekintetében lépjen Magyarország unióra Erdéllyel stb. Azt gondolom, ezekkel a célokkal lehetett és lehet most is azonosulni.      

Március 15-e után két nappal a márciusi ifjak vezette tüntető tömeg nyomásának engedve a király, V. Ferdinánd, kinevezte az első felelős magyar kormányt Batthyány Lajos miniszterelnökségével, majd április 11-én szentesítette a magyar rendi országgyűlés által megalkotott, ún. áprilisi törvényeket, amely a fentebb vázolt követelések legtöbbjét jogerőre emelte. Nem sokkal később viszont az osztrák kormányzat és az általa befolyásolt uralkodó hazánk törvényeit, így az általa aláírt áprilisi törvényeket súlyosan megsértve fellázította ellenünk a Kárpát-medence népeit, akik közül a szerbek, románok nem egy esetben súlyos vérengzéseket követtek el a magyarság ellen. Ezt követően pedig főleg szerbekből és horvát határőrökből felállított hadseregével elindította Jelačićot a törvényesen megalakult magyar kormány megbuktatására, a forradalom törvényileg szentesített vívmányainak felszámolására, miután kezdetét vette szabadság-, vagy ha jobban tetszik önvédelmi harcunk, mikor Pákozd és Sukoró térségében sikeresen megállítottuk az ellenség előrenyomulását. 1848. december 2-án a Habsburg udvar lemondatta a trónjáról V. Ferdinándot és helyére Ferenc Józsefet ültette a magyar országgyűlés jóváhagyása és a Szent Koronával történő megkoronázása nélkül, aki így az 1867-ben megkötött kiegyezésig illegitim uralkodója volt Magyarországnak. 1849. március 4-én császári pátenssel kibocsátotta az olmützi alkotmányt, mely hazánk függetlenségének, illetve az önálló magyar országgyűlésnek a felszámolását, a végrehajtó hatalomnak a császár kezében való összpontosítását tartalmazta. Részben ez utóbbi császári rendelet indította az 1849. áprilisában a debreceni Nagytemplomban ülésező magyar országgyűlést arra a döntésre, hogy vonakodva bár, de Kossuth javaslatára elfogadta a Függetlenségi Nyilatkozatot, mely kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, viszont az ország államformája maradt királyság, Kossuth mint kormányzóelnök látta el az államfői teendőket.

Szinyei Merse Pál rajza után Morelli Gusztáv: Előörs, 1868, fametszet

Az országgyűlésnek ezt az állásfoglalását lehet vitatni államjogi szempontból, viszont tény, hogy elsősorban a magyar trónt bitorló Ferenc József ellen irányult. A magyar történelmi alkotmányt átható Szent Korona-tan értelmében pedig a törvényesen megkoronázott magyar királynak a hatalmat az ország szuverenitását megtestesítő Szent Korona által a nemzettel, az országgyűléssel együtt és nem annak ellenében kell gyakorolnia. Ferenc József viszont akkor ezeknek a kritériumoknak egyáltalán nem felelt meg.

A szabadságharcot a Habsburg-kormányzat az orosz cár haderejének segítségével leverte, kegyetlen megtorlásokkal sújtotta a résztvevőit, közülük mintegy 150 embert végeztetett ki, köztük a 13 aradi vértanút Batthyányi Lajos miniszterelnökkel együtt, és ezreket vetett börtönbe.  Csak az 1867-ben megkötött kiegyezéssel rendeződött Ferenc József és Magyarország, illetve Ausztria és hazánk viszonya államjogi tekintetben. Az 1848-as forradalom és szabadságharc törekvései ekkortól tulajdonképpen majdhogynem teljes mértékben megvalósultak, hazánk elérte függetlenségét a monarchián belül, végbement a polgári átalakulás, a feudalizmusból a liberális kapitalizmusba való átmenet folyamata. Hogy ez utóbbi a világ számos országához hasonlóan eltorzulva, az országunkba beözönlő galíciáner hordák szellemi és gazdasági megszállásával, térfoglalásával valósult meg, az akkoriban regnáló magyar politikai elit bűne, de semmiképpen sem okolhatóak ezért a forradalomban résztvevő, és a magyar nemzet szabadságáért küzdő magyarok.

Dicsőség a forradalom és szabadságharc hőseinek és mártírjainak!

Éljen a magyar szabadság, éljen a Haza!

***

Borítóképünkön: Than Mór – A kápolnai csata

Zöldinges.net

Korábbi cikkek