Bűnösök e a zsidók Krisztus halálában?

A mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedésének, halálának és feltámadásának ünnepére készülve felmerülhet a kérdés: „Bűnösök-e Jézus Krisztus halálának okozói?” Azt mondhatná valaki, hogy a zsidókat nem gáncs, hanem dicséret illeti meg azért, hogy mesterkedésükkel Jézus Krisztust a keresztre juttatták, mert enélkül meghiúsult volna a megváltás. És éppen azért Isten részéről is nem büntetésre, hanem jutalomra tarthatnának igényt, mert a megváltásnak eszközei voltak.

Válaszunkat erre az első hallásra fogas és megtévesztő, alapjában azonban naiv ellenvetésre az alábbiakban adjuk. Jézus Krisztus szenvedését és megváltói halálát többféle szempontból nézhetjük. Nézhetjük először is fizikai szempontból, pusztán mint szenvedést és halált, azaz az életnek lerontását. Ebből a szempontból Krisztus szenvedése és halála fizikai rossz, amely önmagában véve nem érték, hanem hiány. Erről az oldalról tekintve Krisztus szenvedése és halála nem kedves Isten előtt. „Hisz Isten nem alkotta a halált (az embert nem a halál, hanem a létezés céljából teremtette) és nem leli örömét az élők vesztén”, mondja a Szentírás (Bölcs. 1, 13). És ezért mi sem örvendünk Krisztus szenvedésén, hanem gyászoljuk azt nagypénteken és részvéttel, fájdalommal szemléljük Krisztus kínszenvedését és halálát.

Azonban nézhetjük a szenvedést és halált, mint erkölcsi cselekedetet még pedig két oldalról is, úgy, mint Krisztus részéről és a kínhalált okozó zsidók részéről.

A szenvedés és halál mint Krisztusnak szabadon vállalt és áldozatos lélekkel elviselt erkölcsi cselekedete, végtelen erkölcsi értékkel bír, amely Istennek végtelen tiszteletet, imádást és engesztelést nyújt az egész emberi nem nevében és végtelen érdemszerző erejénél fogva a kegyelmek határtalan tengerét nyitja meg számunkra.

Krisztus szenvedése és halála a zsidók részéről nézve, akik azt közvetlenül okozták, annak szerzői voltak, egy kimondhatatlan gonoszság eredménye. A zsidók, akik Krisztust keresztre juttatták, ezzel a tettükkel súlyosan vétkeztek és e tettük feltétlenül gonosz, utálatos Isten és ember előtt. Hogy ebből a gonoszságból egy végtelen jó származott, t. i. Krisztus áldozata és az ezáltal létrehozott megváltás, az nem teszi jóvá és tisztességessé a zsidók bűnét. Éppúgy mint a pogányok kegyetlensége a keresztényekkel szemben nem válik erkölcsileg jó cselekedetté azáltal, hogy ebből vértanúk születnek. A vértanúk a pogányok vérszomjas kegyetlensége révén jutottak a vértanúság koronájához, mégsem mondhatjuk a pogányok kegyetlenségét erkölcsileg jónak és tisztességesnek. Isten, aki „a szívek és vesék vizsgálója”, minden cselekedetben a szándékot nézi, a szándék az, amely erkölcsileg jóvá, vagy rosszá teszi az erkölcsi cselekedetet, nem pedig a cselekedetből eredő következmények. A zsidókat gonosz szándék vezette, céljuk nem a világ megváltása, hanem Krisztus megölése volt, amikor Krisztust bosszúból és gyűlöletből ártatlanul keresztre juttatták, éppen ezért cselekedetük feltétlenül gonosz és utálatos volt Isten előtt.

Akkor hát akkor miért engedte meg Isten a zsidók gyűlöletét Krisztus iránt, ha az gonosz volt? – Isten azt akarja, hogy minden ember szabadon foglaljon állást vele szemben. Ezért adott mindenkinek szabad akaratot; és próbára akar tenni minden embert, hogy mindenki maga érdemelje ki örök boldogságát. Ezzel azonban együtt jár a vétkezés lehetősége is. Isten itt e földön megengedi, azaz nem akadályozza meg a gonosz szándékot és bűnös cselekedeteket, de csak azért, hogy ezzel is módot nyújtson az embereknek arra, hogy szabadon cselekedjék és így kiérdemelhesse az örök boldogságot. Ha itt e földön ki volna zárva a vétkezés lehetősége, akkor ki volna zárva annak lehetősége is, hogy érdemeket szerezzünk jó cselekedeteinkkel. Isten tehát megenged egy rosszat (a vétkezés lehetőségét), hogy abból egy sokkal nagyobb jót (az érdemszerzést, az üdvözülés kiérdemlését) hozzon elő.

Így áll a dolog a jelen esetben is. Isten őröktől fogva elhatározta, hogy szent Fiának érdemei, főleg szenvedése és halála által megváltja az emberi nemet. Ugyancsak öröktől fogva látta azt is, hogy hogyan fognak a zsidók bánni Krisztussal. Látta azt, hogy gonoszul fognak vele bánni, romlására törnek és halálra viszik őt; és a zsidóknak ez a gonoszsága öröktől fogva gyűlöletes volt Isten előtt. De ugyancsak látta Isten azt is, hogy a zsidók gonoszsága Krisztus számára alkalmul szolgál arra, hogy Istenért szenvedjen és meghaljon, és ezáltal Isten iránti szeretetét, alázatosságát, engedelmességét, áldozatos odaadását megvalósítsa és utolérhetetlen fokban kifejezésre juttassa. Krisztus áldozatos lelkülete, amellyel a szenvedést és halált szabadon elviselte, végtelen erkölcsi érték, azaz jó, amely messze felülmúlja a zsidók gonoszságát. Látta Isten, hogy Krisztus önként vállalt szenvedése és kereszthalála oly végtelen imádást, hódolatot ad őneki, amilyent az egész teremtés együttvéve nem volna képes adni. Ezért megengedte, azaz nem akadályozta meg a zsidók gyűlöletét és gonoszságát, mert látta, hogy ebből egy határtalan erkölcsi jó származik, azaz Isten dicsősége és a világ megváltása. Ezzel azonban Isten korántsem hunyt szemet a zsidók gonoszsága fölött, még kevésbé hagyta azt jóvá, csak mint egy előre látott adottságot beleállította a világ rendjébe, okszövedékébe.

Dirck van Baburen – A töviskoszorúzás 1623

Egyébként is a zsidók gonoszsága, ellenséges érzülete Krisztussal szemben nem folyt be közvetlenül a megváltás művébe, annak nem oka, hanem csak alkalma volt. A zsidók gonoszságukkal Krisztusnak csak fizikai értelemben vett (testi és lelki) szenvedését és halálát okozták. Ámde, mint mondottuk, ennek a szenvedésnek és halálnak Krisztus áldozatos, engedelmes, odaadó lelkülete adott értéket és megváltói erőt. Ez a lelkület tette Krisztus halálát megváltói áldozattá. Ettől eltekintve Krisztus szenvedése és halála Isten előtt – mint fizikai és pszichikai rossz – nem bír értékkel, sőt Isten szemében is rossz (fizikai rossz). Helytelen tehát az a felfogás is, amely úgy gondolja a megváltást, mintha Istenbosszúvágyát elégítette volna ki az ártatlan Krisztuson mint valami „Prügel-Knabé”-n és Krisztus kínjain és halálán gyönyörködött és engesztelődött volna meg. Ami Istent megengesztelte, ami igazságosságának és szentségének végtelen elégtételt nyújtott, az Krisztus alázatos lelkülete volt. Ezt pedig nem a zsidók okozták, ez Krisztus istenemberi Szívéből fakadt ki önként, teljesen szabadon, Isten iránti szeretetből. A zsidók gonoszságukkal csak külső alkalmat nyújtottak, hogy ez az áldozatos lelkület külsőleg is megnyilvánuljon, kifejezésre jusson. A megváltás létrehozó fő oka, szerzője (causa efficiens principalis) az Isten végtelen irgalma, amely a bűnbe esett emberiségnek Megváltót adott; eszköz-oka (causa instrumentalis) pedig Krisztus áldozatos lelkülete, és mint ennek kifejezése, az ő szenvedése és kereszthalála.

Azonban azt mondhatná valaki, hogy ha a zsidók gyűlölete nem is oka, de legalább szükséges feltétele (conditio sine qua non-ja) volt Krisztus szenvedésének és halálának és így megváltásunknak is. Ha a zsidók nem juttatták volna keresztre az Úr Jézust, nem történhetett volna meg a megváltás műve. Tehát mégis csak a zsidóknak köszönhetjük megváltásunkat.

Erre meg kell jegyeznünk azt, hogy Istennek más módok is álltak rendelkezésére a megváltás keresztülvitelére. Az Istenember szenvedése és halála által való megváltás nem egyetlen lehetséges módja az emberiség megváltásának. Isten megtehette volna, hogy minden elégtétel nélkül egyszerűen megbocsátja a bűnt és elengedi a büntetést, vagy pedig megelégszik egy egyszerű teremtménynek véges jóvátételével (satisfactio de congruo). Vagy ha teljes, azaz a végtelen sértésnek megfelelt elégtételt elégtételt kíván (aminek megadására egyedül csak egy Istenember képes), erre is elég lett volna a megtestesült Istennek, az Úr Jézusnak egyetlen legkisebb jó cselekedete, pl. egy imádsága, fohásza, rejtett életének bármely mozzanata, pl. munkája, fáradtsága stb. Hisz Krisztusnak mint Istenembernek minden legkisebb cselekedete végtelen erkölcsi értékkel bír és teljes elégtételt képes nyújtani Istennek a világ összes elkövetett bűneiért.

Az Isten végtelen bölcsessége azonban nem elégedett meg a megváltásnak ezzel a könnyebb formájával, hanem legmegfelelőbbnek tartotta a megváltásnak azt a megrázó módját, hogy a Megváltó szenvedjen és fájdalmas halálával nyújtson elégtételt és fejezze ki az Úristen iránti végtelen hódolatát és engesztelését. Azt akarta Isten, hogy az ember a Megváltó megrendítő szenvedésén és halálán lássa, mit jelent a bűn, mily végtelen sértés az Istennel szemben, lássa, hogy az mindennél nagyobb rossz és végtelen elégtételt követel, amit az ember csak az örök büntetéssel róhatna le.

Az Úristen örök mindentudásával csalhatatlanul előre látta, hogyan fogják fogadni a zsidók a Megváltót és eszerint rendezte el a megváltás körülményeit. Ha a zsidók a Messiást nem kínozták és nem ölték volna meg, Isten ezt is látta volna öröktől, és akkor ezer más módja lett volna arra, hogy a világot vagy szenvedés és halál nélkül, tisztán a Megváltó valamely jó cselekedetével váltsa meg, vagy pedig ha a Megváltó szenvedése és halála által akarta a világ megváltását végbevinni, akkor is ennek a megváltói szenvedésnek és halálnak előidézésére számtalan más ok és mód állt Istennek rendelkezésére. Így pl. a Megváltó szenvedése és halála történhetett volna természetes okok, elemi csapások, betegség, vagy szerencsétlenség által is, és amennyiben a Megváltó azokat világosan előre látta, szabadon, áldozatos lélekkel fogadta volna el a rája várakozó szenvedést és halált, ez a szenvedés és halál is végtelen erkölcsi értékű lett volna és megváltotta volna a világot. Mivel azonban Isten előre látta a zsidók magatartását, azért legmegfelelőbbnek tartotta, hogy Krisztus szenvedése és halála a zsidók gyűlölete folytán következzék be és így nyilvánvalóan kifejezésre jusson az az igazság, hogy Krisztus az emberek gonoszsága, bűnei miatt szenvedett és halt meg. Ezért választotta Isten a megváltásnak jelen módját.

A bolygó zsidó.

Végül megjegyezzük, hogy amikor az egykori zsidók magatartását Krisztussal szemben erkölcsileg rossznak és Isten előtt utálatos gonoszságnak bélyegezzük, ezzel korántsem akarunk a Krisztus-gyilkos zsidók, még kevésbé azok jelenben élő ivadékai ellen gyűlöletet hirdetni. A Krisztus-gyilkosság Kain-bélyege mindenesetre rajta van a Megváltójától elpártolt zsidó népen, mint egy gyilkos atyának megbélyegzettsége gyermekeire is ráveti árnyékát, és a történelem Jeruzsálem pusztulásával és a zsidó nép szétszórásával megrázó színekben mutatja annak az átoknak szörnyű teljesülését, amelyet maguk a Krisztus-gyilkos zsidók mondtak ki magukra és egész népükre: „Az ő vére (legyen) mirajtunk és a mi gyermekeinken!” (Mt. 27, 25) De a Krisztus-gyilkosság Kain-bélyege és átka a zsidó nép egyes tagjait egyedenként csak annyiban érinti, amennyiben szellemileg is közösséget vállalnak atyáik bűnével, azaz egyedenként öntudatosan szembehelyezkednek Krisztussal. Akik közülük elismerik Jézus Krisztust és hódolattal hajolnak meg előtte, azok számára a keresztség szentségében Krisztus vére nem az átok, hanem a megváltás és áldás forrása lesz. Az Egyház sohasem hirdet gyűlöletet a zsidók ellen, hanem szeretetet, és megtérésükért imádkozik (pl. nagypénteken; Jézus Szíve felajánló imádságban.) Ami magukat a Krisztus-gyilkos zsidókat illeti, őket nem menthetjük ki a bűn alól. Amit tettek, az feltétlenül bűn volt, bár egyénileg különböző beszámítás alá esett. Aquinói Szent Tamás alapján a Krisztus-gyilkos zsidók bűnét a következőképp ítélhetjük meg:

Különbséget kell tennünk a zsidók fejei, vezetői (főpapok, papok, farizeusok és írástudók) és az egyszerű nép, a tömeg között. Krisztus halálra hurcolásával mindkettő vétkezett, a vezetőség és a tömeg is, de nem egyformán. A teológiailag képzett és a Szentírásban jártas főpapok és írástudók, tehát a nép vezetői, elöljárói megismerhették Krisztusban a megígért Messiást, hisz benne beteljesedett mindaz, amit a próféták a Messiásról megjövendöltek. „Vizsgáljátok az Írásokat, mert… azok tesznek bizonyságot rólam” (Jn. 5, 39), mondja nekik Krisztus Urunk. Ez a megismerés, legalábbis mint komoly gyanú merült fel a zsidó vezetőemberek lelkében. Ha elfogulatlanul vizsgálták volna az ügyet, okvetlenül szilárd meggyőződésre juthattak volna Jézus messiási voltát illetőleg, és ha tanítását hittel elfogadták volna, Isten kegyelmével Jézus istenségét is megismerhették volna. Ők azonban szenvedélytől elvakítva, nem hallgattak jobb meggyőződésükre és csak azért nem igyekeztek bizonyosságot szerezni Jézus messiási voltáról, mert már eleve el akarták őt pusztítani, mint akiben saját egyéni érdekeiket láttak veszélyeztetve… Amikor tehát a zsidó nép fejei Krisztust halálra vitték, tudatlanságból cselekedtek ugyan, amint Szent Péter mondja is: „tudom Testvérek, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint ahogy a ti elöljáróitok is” (Csel. 3, 17), és Szent Pál is: „ha ismerték volna (az evangéliumi tanítást), soha sem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát” (Kor. I. 2, 7. 8), – de az ő tudatlanságuk bűnös, finomkodó tudatlanság (ú. n. ignorantia affectata) volt, amely nemhogy kisebbítené, hanem inkább még súlyosbítja bűnüket. „Ha nem jöttem volna és nem szólottam volna nekik, vétkük nem volna; most pedig nincs mentségük bűneikre… Ha nem műveltem volna közöttük a tetteket, amilyeneket senki más nem művelt, bűnük nem volna; most pedig láttak és gyűlölnek engem is, Atyámat is” (Jn. 15, 22. 24), mondja róluk Jézus; Pilátusnak pedig feleli: „Annak, aki engem kezedbe adott (a főpapnak, a szinédriumnak és a zsidóknak), nagyobb bűne vagyon” (Jn. 19, 11).

Ma is gyűlölködnek…

Más az eset a köznépnél, amely mint tömeg követelte Krisztus keresztre feszítését, gúnyolta őt a kereszten stb. Az ő lelkükben, legalábbis egyesekében, akik látták Krisztus csodáit, hallották tanításait, felderenghetett a Jézus messiási voltára való hit, de azután vezetőik tekintélyükkel megváltoztatták az eleinte Krisztusért lelkesedő lelkek érzelmeit is, a tömegszenvedély elragadta őket és elvakult tudatlanságukban követelték Jézus halálát. Az ő tudatlanságuk sem volt ártatlan (v. ö. Mt. 7, 28 sk.; 9, 33); nem volt ugyan oly közvetlen rosszakaratból származó, mint a vezéreké, azért némileg kisebbítette bűnüket, bár nem mentette ki őket a bűnből.

Legnagyobb bűne tehát a zsidó nép vezéreinek volt, azután a zsidó népnek, a tömegnek, amely rossz akaratúlag engedte magát elvakíttatni.

Pilátus bűne kisebb volt, mint a zsidóké (Jn. 19, 11), hisz őneki mint szkeptikus pogánynak valószínűleg nem merült fel komoly kétsége aziránt, hátha Jézus valóban Messiás. Ő Jézusban csak egyszerű embert látott. Súlyosan vétkezett azonban, hogy Jézust mint ártatlan embert saját lelkiismerete ellenére, tisztán emberi félelemből kiszolgáltatta a halálra.

A keresztre feszítést végrehajtó pogány katonák bűne még kisebb volt, minthogy ők parancsnak engedelmeskedve jártak el, bár kegyetlen vérszomjukkal ők is vétkeztek.

Egyébként ki mennyiben, mily fokban volt bűnös Krisztus halálában, azt pontosan csupán csak Isten, az örök bíró állapíthatja meg. És amennyiben a kinyilatkoztatás alapján bűnösnek is kell mondanunk Krisztus gyilkosait, különbséget kell tennünk a bűnös és a bűn között. A bűn feltétlenül gyűlöletes Isten előtt és kell, hogy gyűlöletes legyen előttünk is. Ami pedig a bűnösöket, Krisztus gyilkosait (tehát a Krisztus halálát okozó zsidókat is) illeti, nem a gyűlölet, hanem a megrendülés és szánakozás érzelmével kell őket néznünk, azzal az érzelemmel, amellyel a szenvedő Megváltó tekintett le rájuk, amikor így imádkozott érettük:

„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk. 23, 34).

V. ö. Schütz A. Dogmatika I. k. (Budapest, 1923.) 467. sk.

Ezzel a zsidó nép valóban Isten és a történetem előtt magára vette a felelősséget, és felhívta magára Isten büntetését, amely már néhány évtized múlva Jeruzsálem pusztulásában utol is érte. „Isten igazságos visszatorlásának e borzalmas kihívása rettentő pontossággal beteljesedett. A büntetés elkövetkezett, amikor az így kiáltozók közül sokan még éltek és az ő gyermekeik voltak azok, akik a rómaiak elleni kétségbeesett harcot vívták, s az isteni harag egész súlyát elviselni voltak kénytelenek. Húsvét táján kezdődött Jézus szenvedése; ugyanez időtájban kezdte meg Titusz is Jeruzsálem megszállását. Az Olajfák hegyén tették a zsidók először kezüket Jézusra; az Olajfák hegyén vetette meg legjobban a lábát a római hadsereg, hogy a várost megostromolja. Harminc ezüst pénzen adta el Júdás az Urat; egy ezüstpénz hatodáért adtak el utóbb 30-30 zsidót rabszolgákként. A zsidók ujjongtak, amikor a római katonák Jézust megmeztelenítve oszlophoz kötötték és egész testét ostorokkal marcangolták; ugyancsak római katonák ujjongva meztelenítették meg a Jeruzsálemből csapatonként menekülő zsidókat, s fához kötözve őket, felhasították testüket, hogy megkeressék az aranyat, amelyet véleményük szerint a zsidók elnyeltek. A zsidók fehér gúnyruhában megcsúfolták az Urat; Titusz nevetséges ruhába felöltöztetett 2000 zsidó foglyot állíttatott ki Rómában az amfiteátrumban a nép gúnyjának és hahotájának. „Feszítsd meg, feszítsd meg őt!” kiáltoztak a zsidók kegyetlenül Pilátus előtt, s végül Jeruzsálem szeme láttára keresztre juttatták az Urat; „Feszítsd meg, feszítsd meg!” kiáltották a római katonák hadvezérieknek, valahányszor a konokul ellenálló zsidók egy-egy csapata a kezük közé került; majdnem naponként közel 500 zsidót feszítettek ily módon keresztre a város körül, úgyhogy Fláviusz József szerint (Bellum Judaicum V. 11, 1) végre már nem volt fa a keresztek számára. „Az ő vére (legyen) mirajtunk és a mi gyermekeinken! kiáltozták a zsidók; Jeruzsálem ostroma alkalmával minden utca s egész árkok megteltek vérrel, s még a templom lépcsőiről is patakzott alá a vér.” (Schuster und Holzammer, Handbuch zur Biblischen Geschichte. II. Bd. Das Neue Testament. 7. Aufl. Freiburg i. Br. 1910. 512. old.)… És azóta e borzasztó önelítélés a szerencsétlen zsidó népet „minden gazdasági sikere dacára folyton üldözi, s olyan örökös érzelmi gátat emelt maga és a hívő kereszténység közé, amelyet soha, még az általános felebaráti szeretet parancsával sem lehet teljesen ledönteni; bár természetesen a mai zsidókat egyénenként nem lehet őseik bűneiért erkölcsileg felelőssé tenni. Sőt az idők végén, mikor Izrael mint nép megtér, Krisztus vére engesztelő áldozat gyanánt fog rá szállani ősatyái érdemeiért. v. ö. Zak. 12, 10; Mt. 23, 39; Lk. 13, 35; Róm. 11, 25 sk.” (Székely István, Mt. 27, 25. jegyz.)

Aquinói Szent Tamás, Summa Theologica, p. III. qu. 47. a. 5. és 6.; Comment. In Ep. I. ad

Cor. II. lect. 2; opusc. 53. cap. 18.

Ez a cikk eredetileg itt jelent meg: Magyarok Nagyasszonya – A Szent X. Piusz Papi Testvérület hivatalos magyar nyelvű kiadványa 3. évfolyam, 1. szám, 2018. Március – Április, 19-23. o.

Zöldinges.net

Korábbi cikkek